Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 4. szám - Jókai Anna: Szegény Sudár Anna (Erdélyi naplórészlet)

az idő — de se fejfájás, se szívverdesés, se az a nyirkos verejték váltakozva hidegleléssel... No persze, azért a térdem nem fiatalodott meg, a könyököm és az ujjam zsibognak, fájnak — de legalább érzem általuk, hogy még élek. Hogy még itt vagyok, ezen a földön. Álldogáltam anyám sírja mellett, megint bokáig sárban és arra gondol­tam: akaratlanul is mennyi szemrehányást tettem neki. Még holta után is: hogy miatta nem mentem végsősoron egyetemre — az ő félelmei, pesszimiz­musa tartottak vissza ... Álldogáltam ott és belémnyilalt: talán ez nem is igaz. Legalábbis nem teljesen. Senki se okoljon a saját szerencsétlen sorsáért egy másik szerencsétlen sorsot. Én egész bezárt életemben vártam valamire. Eleinte arra, hogy valaki ér- temjön, erélyesen karon fog és az egyetemre betuszkol. Aztán az álomlovag­ra, a nagy „hasonmásra.” Aztán a gyermekeim születésére. Aztán arra vágy­tam, hogy legalább a két fiamnak sikerüljön. Végül Üllős Balázskában összpon­tosult, a végsőkig fölfokozva, minden. S az történt, ami történt. Tudat alatt, egész gyermekkoromban — anyám nyomában — sóvárogtam Ma­gyarország után ... igen, a „visszacsatolást” még kamaszkoromban is el tud­tam képzelni. Később valami történelmi függetlenségben reménykedtem. Az erős, független .Erdély ideája! Mostanában már csak meg akartam maradni. Annak, ami vagyok. És biz­tosítani a folytonosságot. De szertefoszlott minden. „Micsoda az élet? — enyé­sző füst és pára.” Nem az a baj, hogy nem lettem diplomás. Hány kutyaütő szaladgál zse­bében a diplomával, terméketlenül, felszínesen! Valami más a baj — valami más. VILÁGOSÍTS MEG, ISTEN, csak annyira világosítsd meg elménket, mint mi, kicsiny dib-dáb emberek a mai halál-napon a temetőt! Gyújtottam egy gyertyát Helyapáti tisztelendő úrért is. Itt kéne nyugod­nia. nov. 1. Holnap mindent leírok. Az utak zsúfoltak voltak, tumultus, szervezetlenség. Az egész ország vándorol. Élő-holtak a holtukban-élőkhöz. Istenem-uram. Láttam, amit láttam. Ki van a helyzetemben asszony, aki ezek után azt bírja teljes szívéből kiálta­ni: IGENIS MARADJATOK! Kálmus a kocsit dühödten csutakolja, én meg addig lemosdok tetőtől­talpig. % nov. 2. Még negyven kilométer volt Kiskaposig hátra, de már kezdett a fák törzse feketedni. Harmincöt kilométernél elsápadt a levegő, fojtó szürkeség borította a tájat. Aztán Kiskapos maga. A hosszan elnyúló, fekete monstrum. A fekete, vastag csövek. A zsíros, torokkaparó, szurokszínű füst a szakadatlanul pöfé­kelő kéményeken át — szétterülve, szinte vízszintesen. Minden, minden leg­alább harminc kilométeres körzetben a szó szoros értelmében fekete. Mintha sötét szemüveget nyomtak volna az orrunkra. A fák levele, a korcs virágok szirma, vastag korommal borítva! A tetőkön a zsindely is fekete. 295

Next

/
Oldalképek
Tartalom