Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 3. szám - Gál Ferenc: Zelei Miklós: Ágytörténetek (kritika)

tó, aki nap niap után épp az ablakkal szemközt végzi légzőgyakorlatait. Az olvasó nyomon követi, átérzi a félelem, apályát-dagályát, a bizonytalanságérzet szorítását. A zárás: „Még sohasem jött vissza. Hová tűnik, honnan jön?”, mindezt csak megfogalmazza, egy pontba sűríti, egy gondolatba, s ezzel kitörli azt a bizonytalanságot — a megfogalmazás, a tudás hiányának bizonytalanságát — mely végig jól működött az elbeszélésben, mely az ábrázolt bizonytalanságról többet képes elárulni bármely szónál. Hiszen a szó mindig csak bizonyosság lehet: ismerjük jelentéseit, helyét, hangulatát, automainzálódott használatát. Ez az automatizmus néhol ott kísért a szövegben, olyan helyeken, mint „a maradék tüzelő melege csak arra vo.lt elég, hogy elaludhasson, hogy belezuhanjon a mély, fekete árokba”. Ez az árok itt nem vezet sehová, olyan hasonlat, melynek célja kimerül tulajdon létében. Nem' rossz, nem pontatlan, nem képzavar. Éppen csak nem új, nem célirányos, az irodalomban mára már automatizáltnak tekinthető. Mindez talán szőrszálhasoga tásnak tűnik, mégsem az. Zelei Miklós sok szempontból ígéretes szerző. Szól „az ember és a természet, az ember és a sors viszonyáról... az ember képzeletéről és álmairól is. Egyszersmind azonban benne van az élet gunyoros vigyora, ellentétei, kérdései, a sűrűje és a gubanca is. Magáévá teszi az összefüggéstelen dolgok e furcsa konglomerátumának öntőformáját: a modem gondolkodást.” Mindazt tehát, ami Virginia Woolf szavaival a modem próza feladata. Éppen ezért fontos az ábrázolás mikéntjét nyelvileg is erőteljesebbé tennie, törekedni a tökéletes közelítésére — folyton.

(Magvető, JAK-fűzetek, 1988)

284