Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 3. szám - BOHUMIL HRABAL 75 ÉVES - Bohumil Hrabal: Pf. 1985 (vers)
abban a hiú reményben hogy ilyképpen sikerül az időt megfojtanom Csakhogy az a bizonyos nagymutató erősebbnek bizonyult nálam és kiszabadult az ujjaim közül ám abban a pillanatban hirtelen ötletem támadt gyorsan leültem kifűztem a cipőmet és kihúztam belőle a fűzőt majd sebesen hurkot vetettem rajta amolyan csomófélét kötöttem rá és óvatosan nagy alattomosan ám hanyag eleganciával az immár csaknem egymást fedő mutatókra helyeztem a hurkot majd akár egy gyilkos akár egy fojtogató a szingapúri fojtókötelet a mutatók nyakára vetettem a cipőfűzőt és megrántottam majd egy újabb csomót csináltam és nagy izgalmamban és szörnyű bűntudattal egyszercsak érezni kezdtem miként feszítik pattanásig a zsineget akár az íj húrját a mutatók míg végül az óraműben valami felmondta a szolgálatot és az egész belső szerkezet egyre lassabban és lassabban működött majd végül az elektromos óra megállt miközben a mutatóról úgy lógott le a cipőfűző két vége miként a gyászkoszorúról lógnak a fekete szalagok az utolsó aranybetűs istenhozzáddal így hát miután meggyilkoltam az időt visszafeküdtem az ágyba és tovább álmodtam a magam love storyját. . . Most pedig egy perccel tizenkettő előtt a Hájenka vendéglőben ülök barátaimmal a kerskói erdőben s egy üres üvegpoharat tartogatok a kezemben az imént még álltam de le kellett ülnöm hogy tovább meresszem a szemem a kakukkos óra mutatóira és ebben a pillanatban még jó hogy ültem mivel nem puszta gegként hanem csodaként tűnt fel előttem most ama bizonyos Centrál-szállóbeli eset olyan élményként mely valójában mindig is elevenen élt bennem de csak most értettem meg igazán s így ezt a valaha valóban megtörtént esetet létem titkának láttam akár egy közhelyet mely idővel a metafizikai igazságok felé mutató jelentéssel gazdagodik S abban a pillanatban mikor az óra a televízióban lassan ütni kezdte a tizenkettőt és Waldemar Matuska meg Helena Vondrácková a képernyőn keresztül egyszerre koccintott néhány millió nézővel azaz velem is s szólt a Hol a hazám . . . és a Hájenkában mindenki ivott és nevetett és sírt és abban a pillanatban mindenki gyönyörű volt s csupa jót kívánt egymásnak abban a pillanatban elszomorodtam és azt kívántam magamnak és a barátaimnak hogy bárcsak megállna az idő s mindegyikünk visszatérne a gyerekkorába hogy legalább gondolatban visszatérne az Éden küszöbére hogy az évek gyors egymásutánban egészen időszámításunk nulla pontjáig egészen az Aranykorig peregjenek vissza 240
