Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 3. szám - Csengey Dénes: Találkozás az angyallal (regényrészlet)

és nehéz szárnyaik tétova csapásaitól vibrált; mintha a rabság rémálmaival küsz­ködtek volna benne a súlyos lélegzetek, a félúton megakadt vergődő mozdulatok. S amint figyelésükbe feledkeztem, amint nem is hallgattam, nem is néztem, inkább az arcom bőrével felittam, inkább egész rugalmasan ellazult, |meg-megránduló tes­temmel feléreztam ezt a légteret benépesítő lüktetést, mocorgásf, néma, álombéli hányódást, előttem a kavicsos úton, olyan közel hozzám, hogy szinte homlokon le­gyintett nyitott viharkabátja lengő szárnyával, elbiciklizett 'előttem egy puskával fél- fegyverzett őr. Szorosan a bicikli mellett pedig gazdája illatfelhőjében szimatát vesztett, kilógó nyelvvel lihegő kutya szaporázta. Előrébb osontam, s egy ketrechez dőlve figyeltem, hogyan távolodik az őr a kanyarodó út hatalmas ívén, hogyan kergeti árnyékát a holdfényben fürdő sövényen. S akkor, a rácsokon keresztül 'egy hideg, nedves orr nyomódott a kezem fejéhez. Mire elkaptam la kezemet és odanéztem, már hördült és vicsorított, a rácsnak fe­szült gyönyörű pofájával felém kapott a vemhes nőstény leopárd. Mélyen, 'egyenes tekintettel a szemébe néztem, a doromboló morgás elhalkult, az állat figyelt. Öblös, dünnyögő hangon beszélni kezdtem hozzá. Remegő izmokkal, de mozdulatlanul tűrte. Benyújtottam neki összegöngyölt reklámszatyromat, fino­man megfogta a fogával, és óvatosan húzta befelé. S amikor visszafelé húztam, las­san engedett, anélkül, hogy egészen elengedte volna szerzeményét. Mihelyt pedig megálltam a mozdulattal, megint húzott rajta egyet. E mesterkedés közben a vékony nájlonszatyor elkopott, s a tárgy, amit húzo­gattunk a rácson, la vemhes nőstény leopárd meg én, érdes bangót hallatva belemart a rácsot borító vastag festékrétegbe. És akkor megértettem, mi dolgom ebben az éjszakában, minden világos és végletes értelmet kapott. Kirántottam csomagomat a hátrahőkölő állat szájából1, kihámoztam belőle a fűrészlapokat, és gondolkodás nél­kül munkába vettem a ketrec ajtaján csüngő lakatot. A nagyragadozókat és a sasokat! Elsők a nagyragadozók és a sasok. Nem féltem kitárni a ketrecek ajtaját. Hiszen vérrokonaimat szöktetem. Nem eshet bántódásom. Az állatok némán, lassan, tétován mozogtak, nem rontottak neki a megnyílt kijáratnak. A kinálytignis felállt a fűrészelés zajára, de aztán ké­nyelmesen visszaheveredett. A fekete párduc meg se mozdult. A sasok, sólymok nem repültek, csak két nagy bagoly suhant el hang nélkül az éjszakában. Már-már azt hittem, hogy hiába dolgoztam, a felrezzent vadak újból álomba merülnek, hogy amint a fémes zajok ütötte kis sebeit nyomtalanul begyógyította a csend, a nyitott ketrecajtók is észrevétlenek maradnak, a kert némán és mozdulatlanul napirendre tér rövid látogatásom fölött. Álltam egy dús orgonabokorban, vagy még inkább he­vertem bénán, függőleges helyzetben, a vastag ágaknak engedve át ernyedt testem egész súlyát, és attól féltem, hogy előbb-utóbb magam is elalszom. Ám egyszerre csak eldördült az első lövés, felugattak a kutyák, forduló nehéz csizmák csifcordultak meg többfelé a kavicsos sétányokon, és az éjszaka egyszeriben megtelt finom, surranó neszekkel, egymáshoz csapódó hideg vasak gyors, röviden pendülő hangjával. Kiáltásokat hallottam. — Többen vannak! — A rohadt kurva anyjukat! — Vigyázz! — Előbb a dögöket! Tompa puffanásokat hallottam. Hallottam egy mély, reszelés hangot előtörni a saját torkomból. Hirtelen megéreztem magam alatt a vastag ágak ruganyos rengését, magate- hetetlenül és boldogan hintáztam a szélfútta nagy bokorban, lehunyt szemmel, fáj­dalmak, szándékok és félelmek nélkül, mintha magam is csak egy ingó és hajlado­zó ág volnék egy hirtelen szélviharban. Aztán eldördült a második lövés, a golyó jól hallhatóan testbe csapódott, ré- müiletesen felhördült valahol egy megsebzett állat, én pedig összerándultam, mint­205

Next

/
Oldalképek
Tartalom