Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 3. szám - Csengey Dénes: Találkozás az angyallal (regényrészlet)
a pacal elfogyasztásához), és annyira nyilvánvalóan a lerobbant helyiség húsz évvél ezelőtti állagában és sejthető működésében lett volna a helyén (persze ott ás csak több fogásos ebéd esetén), hogy az napnál világosabban értésemre adta: a pincér magas borravalót orronit, és azt szeretné, ha a részére esedékes italok árát is ehhez az összeghez számítanám. Emlékeztem rá, hagy amikor a vasboltban fizettem, még ezreseket tapintottam a zsebemben, és arra is, hogy miután Zénótól elfutottam, volit egy pillanat, amikor majdnem eldobtam őket az utcán. Most beláttam, hogy ez értelmetlen cselekedet lett válnia, és azt ajánlottam a pincérnek, vezessen külön számlát azokról az italokról, amelyeket a nap folyamán nem fogyaszt el. Szemrebbenés nélkül beleegyezett, és amikor megint az asztalomhoz jött a borral, patinás faállványocSkával koronázta meg a terítéket, bitóformia kis alkotmánynyal, amelyről vörös vándorzászló csüngött alá elhomályosult nájlontasakban, tanúsítva, hogy az üzlet 1957-ig az élen végezte a vendéglátó egységek szocialista versenyét. Megebédeltem és iszogattam a bort. Olyan volt, mint a varjúvér. Nem jóízű, de fogyasztható. Ugyan mit akarhattam ott abban a sivár, érdektelenül, unalmasan züllött étteremben? Az nem válasz, hogy hagytam, hadd történjen meg velem minden, ami akar. Hogy csak úgy odavetődtem, és aztán mozdulatlanul elmerültem egy helyzetben, amely éppen ott kezdett medresedni, ahol belőlem elfogyott az első futamodás lendülete. Nem. Nem akart ott történni semmi, én akartam, én kívántam, én indítottam meg az undorítóan ésszerű kifejletei azzal, hogy az ivóban alighanem a kabátzsebek alján összekotort utolsó aprópénzekből fröccsöző kopott és roskatag alakok között könnyű prédaként megjelentem, éhesen szimatoló orrok közelében koncként illatoztam, vagyis hát a pincéren keresztül hivalkodóan megüzentem néhány fogahullott cápának: figyelem, hal van a vízben. Mit akartam ezzel? Magamat megalázni? Vagy azokat az ismeretlen szerencsétlen éket? Jól emlékszem, gyerekkoromban, ha leesett egy darab kenyér, a nagyapám rám nézett, erős kézzel megfogta a vállamat, és azt mondta: menj, kisfiam, vedd fel, töröld meg és csókold meg . .. Most abban leltem volna kedvemet, hogy étellel, itallal, élettel, kenyérrel dobálózom? Vagy magam ellen akartam vadítani a vendéglő közönségét? Vagdalkozó gőgöm abban kereste végső igazolását, hogy íme, a magam testénél sem állok meg a pusztításban, hanem eltökélt szándékkal kihívom ellene a sűrűsödő füstben nyilvánvalóan ott lappangó erőszakot? Mindenesetre hátrább toltam kissé a székemet, és készen voltam arra, hogy villámgyorsan felegyenesedjék, ellökjem magam alól a széket, lábammal a Rácz testvérekre borítsam az asztalomat, tudtam az utamat a falig, ahol megállhatok egy széket felragadva, nagy ívben szétüthetek magam körül, és a megnyíló résen átlendülve három nekifutó lépés után kivetődhetek a csukott ablakon. De hát micsoda csigázott, beteg képzelődés volt ez ott a jóllakott bágyadt déli nyugalomban? Netán nem is a félelem szőtte körém, hanem valami lázas támadó ösztön építette bennem a maga felszállópályáját? Úri murit akartam rendezni a születésnapomon búval, cigánnyal, részeg nőkkel, pohártöréssel, vörös borral arcon löttyintve is mosolygó pincérrel, hangos potyázó kórussal és a kendők helyén viselt csipkebugyikkal, szédítő tánccal és falhoz vágott kézitükrökikel? Bűnt akartam elkövetni mindenáron, és arra kerestem alkalmat a képzeletemben elszabadított zűrzavarban? Vagy annyira kétségbeejtett Zénó elmaradása, annyira kiürült volna hirtelen az életem, hogy nem maradit más választásom, minit minden erőmmel megkapaszkodni az utamba eső legelső emberjárta helyen, és kapkodva, erőszakkal magamra csomózni a kiváltott árnyalatnyi érdeklődés vékony pókhálóját? És aztán csak üldögélni megbékélt mozdulatlanságban, nézelődni, várni és rossz bort iszogatni? Azért nem különös ez? Franciaországban egy férfi, ha odáig jut az életében, mint én aznap, beáll az idegenlégióba, vagy egy hídról a Szajnába veti magát. Egy szicíliai bújdosik a felesége családja elől, és előbb-utóbb puslkavégre kerül. Egy new yorki lemászik a háza előtt a csatornába, és örökre nyomtalanul eltűnik. Egy 198
