Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1-2. szám - Barabás Tamás: Hogy is állunk az arányszámmal? (Újabb mozzanatok a népi-urbánus vitához)

log, amely miatt a baloldal nemcsak elhatárolta magát a népiektől, de nem is tudta őket igazán komolyan venni. A Tanácsköztársaság nemzetközi összefogással történt megbuktatása után, az ugyancsak nemzetközi „terméknek” minősíthető Trianon után> az egész akkori világkonstellációban, a kialakulóban lévő hitleri „új európai rend” idején hogyan lehetett ily elvakultan nem észrevenni, milyen apró porszem vagyunk a világ térképén. S milyen nagy mértékben függ sorsunk — akár tetszik, akár nem — a nagyhatalmak győzelmétől. S hogyan lehetett struccként, homokba dugott fejjel nem tudomást venni a hitlerizmus — még a Mein Kampfban is lefektetett — stratégiai céljairól, arról például, hogy Magyarország hitleri győzelem esetén „megszabadítva” ugyan zsidóságától, de éppenséggel keresztény, „.arizált” mivoltában is csupán megtűrt csatlósa és szolganépe lesz ia Nagynémet Birodalomnak.

Salamon szemére veti az urbánusoknak, hogy azok nemcsak az antiszemitizmust, de magát a zsidókérdést — mint kérdést — sem fogadták el. A tanulmányszerző nem akarja észrevenni a kettő közötti összefüggést, nevezetesen: a zsidókérdés puszta megemlítése már antiszemitizmus, mert ha van „kérdés”, akkor azt „meg is kell oldani”. A megoldás pedig — Horthy hatalomra jutásától kezdve — kizárólag és egyértelműen Valamiféle korlátozást involvált. Demokratikus gondolkodású ember pedig, nevezzék bár urbánusnak vagy másnak, emberek semmilyen csoportjára nézve nem fogadhat el jogkorlátozó szabályozást.

Salamon erényként (!) említi, hogy a Magyar Élet és a Magyar Üt körül csoportosulok soha nem követelték a zsidóság megsemmisítését (hát nem szép tőlük?), bár én azért ebben sem vagyok teljesen bizonyos, mármint abban, hogy az említett orgánumokban ilyenfajta követelés, legalábbis utalás, soha nem merült volna fel! Sőt, még „az országból való kollektív kitelepítését” (mármint a zsidóságnak) sem követelték (ettől sem tudok valahogy igazán meghatódni), bár tartok tőle, hogy talán ez sem stimmel egészen, mert a Salamon által már idézett veres péteri „menjenek Palesztinába!” szövegnél nyilván súlyosabbak és markánsabbak is megjelentek a fent nevezett sajtótermékekben.

Salamon ezután elmondja, hogy a Magyar Élet, s a Magyar Üt körül csoportosultak miért tartották a zsidókérdést „létező és megoldásra váró feladatnak”. Azért, „mert úgy ítélték meg, hogy a magyar kapitalizmus és az általa befolyásolt szellemi élet irányításában arányukat jóval meghaladó mértékben vesznek részt olyan zsidó származásúak, akik a népi elképzelésekkel szembeni fenntartásaik következtében akadályozzák az időszerű magyar törekvések kibontakozását”.

Fölöslegesnek tartom, hogy iá hosszú mondat minden irányú korlátoltságával foglalkozzam, s mondjuk külön-külön vizsgáljam, hogy milyen hatást gyakorolt a magyar szellemi életre Hatvány Lajos, s megint milyent (teljesen különbözőt) Cho- rin Ferenc, milyent Fenyő Miksa és mifélét Weiss Manfréd (ezeket már alapfokú szemináriumokon tanultuk), mint ahogy értelmetlennek találnám ugyanezt egyénenként vizsgálni a keresztény kapitalistáknál. Hogy a „népi elképzelések”-kel szemben kinek milyen fenntartásai voltak és miért, s mennyire indokoltan, arról korábban szóltam.

Itt most csupán az arányszám fogalmáról („arányukat jóval meghaladó mértékben ...” — így fogalmaz S. K.) szeretnék szót ejteni. Ez volt ugyanis a zsidótörvény alapja, amit nem a népiek, hanem az úri Magyarország (többségében az alsóházban, s kivált a felsőházban) hozott. Az arányszám.

Dehát mit kellett volna a zsidóknak tenniük? Már születéskor minden magyar zsidó állampolgárnak gyors fejszámolást illett volna elvégeznie és megállapítania, hogy hány zsidó gyáros és hány zsidó nagybirtokos van ebben az országban. Ha aztán az „jött ki”, hogy túl nagy az „arányszámuk” máris, akkor gyorsan más foglalkozás után kellett volna nézni. S méginkább a szellemi életben, nemdebár? Molnár Ferencnek, Bródy Sándornak és annyi sok más magyar írónak és költőnek már a bölcsőben rá kellett volna ütnie a saját kezére, amikor az tollat akart markolni és azt mondani: Coki, te, vissza! Ugyan miért akarsz író, költő, színpadi szerző, novellista lenni? Vagy színész, rendező, zongoraművész, énekes — és így tovább? Azért, mert ehhez van tehetséged? Ugyan! Ez nem lehet sem ok, sem mentség. Nézz körül, szá162