Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1-2. szám - Salamon Konrád: Mozzanatok a népi-urbánus vita történetéből II. (tanulmány)

Zsolt Béla támadó cikkére Horváth Márton válaszait a Szabad Nép 1947. április 13-i számában. Ezt Huszár Tibor már elemezte, s mivel véleményével egyetértek, idézem tanulmányát: „,Zsolt... — írja Horváth — Illyés írói, emberi és politikai magatartásából csak azt hajlandó észrevenni, hogy Gömbössel és Szombathelyivei találkozott, de dühtől elvakult szemmel fordul el attól a ténytől, hogy a legjobb Illyés a parasztsággal forrott össze és találkozott a magyar szabadságtörekvésekkel, sőt egy időben a munkásmozgalommal is.’ Elvakult és előítéletes az a gondolkodás, amely a betű árulójának nevezi azt a magyar írót, ,aki Petőfit újjáértékelte és zászlónak adta népünk kezébe a sötét években, aki Tiborc módjára formába öntötte a puszták népének keserűségét.’

Horváth nem hallgatja el: megalkuvásként értékeli, hogy Illyésék a ,fasizmus miniszterelnökével’ tárgyaltak, de hozzáteszi, a kezdeményezők Gömbösék voltak, akik ,észrevették azt, amit Zsolt ima sem hajlandó meglátni, hogy a népi írók nem egy fél tucat irodalmár, hanem a magyar parasztság lefojtott hangja, amelyet kénytelen-kelletlen, szűk keretek közé szorítva ugyan, de mégis meg kellett hallgatni.’ (...) Joggal minősíti veszélyesnek Zsolt azon állítását, mely szerint ,a lemészárolt apákat és nagyapákat, sőt a falhoz csapdosott unokákat sérti’ az, aki Illyést és Né- methet rehabilitálni kívánja. ,Ennek az ellenkezője igaz. Zsolt ott folytatja, ahol abbahagyta: egyetlen kispolgári réteg számára akarja kisajátítani, ha nem is a demokráciát, de legalábbis a demokrácia ítélkezési jogát. Valahogy így gondolkozik: ítéljünk mi, akik megítéltettünk. Tetemre hívni csak az áldozatnak van joga — de nem veszi észre, hogy a teremtésben van más vesztes is, s a legnagyobb áldozat maga a nemzet. A Zsolt által képviselt kispolgári rétegnek, a túlélőknek csak az tesz jó szolgálatot, aki lebontja a válaszfalat, mely elválasztja őket a nemzet dolgos derékhadától: a munkásságtól s a nehezen gyógyuló sebeket felkaparó magatartásával akaratlanul az ellenségnek segít, mert ő is emeli azt a falat, mely elkülöníti, a múlt felé fordítja azt a réteget, melyet képvisel. Nem jól értette meg Zsolt Béla a lemészárolt és ártatlan áldozatok figyelmeztetését, mely inkább szól az utódok számára: Soha többé egyedül, elkülönülve, ellenséges vagy közömbös tenger közepén!’ ”92

Zsolt Béla természetesen nem fogadta el Horváth Márton válaszát: „E tapintatosság következményei már mutatkoznak: ugyanez a réteg, amelyet feloldottak a felelősség és a bűntudat alól, máris a legnagyobb tapintatlansággal a demokráciát teszi felelőssé a múlt és a jelen minden hibájáért és bűnéért. ... nem tudom elhinni, hogy a demokratikus parasztságot és a munkásságot bárkitől is elválasztaná, ha valaki a fasizmus politikai és szellemi bűnösei, bűnrészesei, bűnpártolói és hamis tanúi ellen vádat emel.”93

Az urbánus álláspont tehát változtathatatlan volt, következményeiben pedig kártékony, mert a demokratikus fejlődés legjobb erőit osztotta két táborra, akaratlanul iis elősegítve a magát szocialistának nevező önkényuralom hatalomra jutását. S amikor a Rákosi-féle vezetés elhatározta, hogy leszámol minden demokratikus erővel, köztük a népiekkel is, jól fel tudta használni ellenük az urbánusok által oly sokat hangoztatott vádiakat. Remélem, hogy a közeljövő társadalmi-politikai küzdelmeiben ez irányzatok „utódai” nem egymás lejáratására, hanem a demokrácia megteremtésére fordítják minden erejüket.

156