Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1-2. szám - Salamon Konrád: Mozzanatok a népi-urbánus vita történetéből II. (tanulmány)

Veres Péter szerint a középosztály megbukott, csupán egy kisebb része sorakozott a népi írók mögé. Ezzel ugyan ellentmondott Révai véleményének — hisz aki nem a népiek mögé sorakozott, az megbukott —, abban viszont nem volt vitája, hogy az értelmiség 'lépjen be a történelembe a (munkásság és a parasztság oldalán.12

Más hangot ütött meg Szakasits Árpád: „Az ,írástudók árulása’ talán sehol, egyetlen országban sem volt olyan teljes és deklarált — Németországon kívül —, mint Magyarországon.” Mindez a hallgató népi írókra is vonatkozott, mert a szellem embere ha hallgat „mondhatja ugyan, hogy hallgatása felér a nemmel, de vétkét ezzel csak enyhítette, mert szólnia kellett volna”.13 E jellegzetesen urbánus álláspont leszögezése után — amely az írók ekkor kezdődő igazolása körüli huzavonával egy új, népiek elleni kampányba torkollt — Szakasits azzal folytatta, hogy az együttműködés érdekében elhallgatják a „vádló szavakat”.14 Ebből aztán könnyen ki lehetett találni, mi tesz iákkor, ha e vádló szavakat ki is mondják. Erre nem is kellett sokáig várni. Íme a vitában megszólaló Szekfű Gyula köpönyegforgató véleménye: „a népiesek mint zárt csoport, inkább a jobboldali mozgalomnak nyújtott kísérőzenét, s nem a baloldalnak. Attól kezdve, hogy Gömbössel poharaztak, egész a különböző lillafüredi és egyéb találkozókig, mik tudtommal mind a fasizáló kormányok védnöksége alatt jöttek létre.”15

Nem segítette elő a szóértést Kállai Gyula tényeket elferdítő megállapítása sem: „Közvetlenül a háború kitörését megelőző években a magyar értelmiség két széles frontja már ott húzódott egymással szemben: egyfelől az értelmiségieknek a Gömbös-féle ’Üj szellemi front’-tól az ’1938 Jön Szálasi’ jelszóig terjedő fasiszta- frontja, másfelől a falukutató írók és a Márciusi Front népi orientációjú szellemi frontja.”16 Ezzel ugyanis olyan írókat sorozott a fasiszta frontba, akik a falukutatásnak és a Márciusi Frontnak is meghatározó egyéniségei voltak (Féja Géza, Illyés Gyula) nem is szólva Tamási Áron, Németh László vagy Móricz Zsigmond méltánytalan megítéléséről, hisz ők is „találkoztak” Gömbössel, Zilahy Lajossal és Szabó Lőrinccel együtt.

Erdei Ferenc arról elmélkedett, hogy a Szekfűt követő, fasizmusnak ellenálló értelmiség könnyebbéin illeszkedik be a demokráciába, minit Szabó Dezső követői, azaz a népiek, akiknek „nem antifasisztából kell demokratává válni, hanem a fasizmussal érintkező népi-faji radikalizmusból kell átlendülni a népi demokráciába. Ez nagyobb és világosabb ellentét, mint a másik, s az eredménye is sokkal több lehet”.1' Erdei ezen azt értette, hogy ez az értelmiség „minden ellen tiltakozott, ami a konzervatív és konszolidált reakció vonalába esett. Ezzel szemben azonban nem igazi demokráciát és valóban népi szabadságharcot fordított, hanem romantikus népi-faji ellenkezést, tehát végső sorban egy másfajta reakciót. De mégis ez volt a magyar értelmiség fejílődésképesebb része, jobb natúrájú ága, és nem egészen ok nélkül tekinthette magát kuruc vonalnak iá labancokéval szemben.”18

E mesteri tojástánonak egy hibája van, hogy kritikátlanul elfogadta a népieket ért vádakat, s ezek mellé próbálta becsempészni érdemeiket. S hogy már akkor sem csupán ezt lehetett tenni, arra bizonyíték Illyés Gyula írása:

„Nem gyönyörködtet a látvány, ahogy némelyek könnyed testtartással, — ahogy tegnap a zsúr-asztalkániak támaszkodtak — ma guillotinra támaszkodva járatják tekintetüket az országon olyan fölénnyel, mintha egy hősi forradalom próbáin át jutottak volna oda. Ezc először tis, mint forradalmár érzem sértőnek. Magyarországon nem volt forradalom. A forradalmi átalakulás, a forradalmi eredmény kora igazán „még csak most következik.”19 Illyés tehát öntudattal utasította v/issza a zsúrfiúfeból lett forradalmárok által felkínált vezeklői köntöst, majd így folytatta: „Közhely volna azt fejtegetni, hogy a világnak ez a magyarországi megváltozása csak akkor lesz eredményes (még nemzetközi szempontból is), ha a saját erőnkből történik. Nem igen követtem szemmel annakidején a ,külön magyar út’ mozgalmát, jószerivel csak az elnevezést ismerem, a szárszói megbeszélésekre se mentem el. De az bizonyos, hogy a .történelem most valami jellegzetesen ránkszabott magyar útra kényszerít bennünket. Másra persze, mint amit a szárszói magyar utasok gondoltak, de különbözőre attól is, amit a szárszói ellenzék a magyarság történelem-diktálta út144