Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1-2. szám - Füzi László: A korszerűség vállalása (kultúrkritika és kiútkeresés Németh László gondolkodásában) (tanulmány)
sérte az emberiséget, s csak a 19. században szakadt meg. A 19. század teremtette szakszerűség az egység megszüntetésével jár. „Míg a felvilágosodás írói imaguk voltak a tudósok is, s magával laz eleven ismerettel érintkeztek, a (tizenkilencedik század írójához csak a népszerűsített, denaturált (ismeret jutott el, amit a szaktudósok elelfogult és naiv lelkesedése a .nyilvánosság elé (kiengedett.”21 A dekadensek jelentkezésével maga az irodalom is fellázadt ezzel a szellemmel szemben. „Ha az író nem lehet a szellem embere nemes, voltaire-i értelemben, legyen tiszta művész. Ezek a dekadensnek nevezett írók visszautasítják azt a híg műveltséget, amelyet koruk kínál. Önmagukra és mesterségükre hivatkoznak, egy belső egyéni műveltséget szegeznek a külsővel szembe, a művésznek elsősorban azt kell bebizonyítania, hogy ő nem Homois: a közös világkép lázadói önmagukat vetítik ki világképpé”.22 Mindezek után nem meglepő, hogy a Kritikai Napló írásaiban Németh a 20. század kiemelkedő műveit, s ezeknek a műveknek ia jellemző sajátosságait keresi. Mint azt már Lackó Miklós is megállapította, három irodalmi irányt 'talált Európában. Ezek közül a 19. századi ábrázoló művek csak azért kerültek bele szemléjébe, hogy elhatárolhassa magát azoktól. Az ábrázolás azt jelenti — írja —, hogy az írók „éreztetni akarják a különbséget, amely a sub speaiae aetemitatis élet, s a szemük előtt lévő élet között keletkezett. Ebben a korábrázolásban mindig van valami hamis: az ember nem láthatja történelemnek a jelent.. .’,23 A másik két irányhoz az ún. ironikus írók és az új klasszicizmus jegyében alkotók tartoznak. Az .ironikusok közt tartja számon a formabontó szörnyetegeket, többek között Joyce-t, Proust-ot, a műközéppontú írók közt pedig Ayalát említi.24 Az ironikus íróktól már az Ortega-ta- nulmányban elhatárolta magát, Ortega ugyanis a művészet válságjelenségeit az irónia középpontba állításával igyekezett feloldani. Németh ezt nevezte, hangsúlyozott közép-kelet-európai küldetéstudattal, az Ortega gondolkodásán belül jelentkező ellentmondásnak. Ezzel szemben elfogadja a szellemi jelenségek visszahúzódásának tételét, így jut el a remekmű-esztétikához, magának a műnek a középpontba állításához. „Remek az a mű, amely írója nélkül is megél” — mondja. Ez a felfogás nagy jelentőséget tulajdonít ia mű strukturáltságának, belső mozgástörvényednek: „A műalkotás a belső terv, amely a mű minden elemét egy elképzelt központ felé irányítja. A műalkotás belülről determinált, minden eleme egy közös góc világításában áll.. .”25 Ezen a vonalon haladva egyáltalán nem véletlen, hogy Németh ebben az időszakban a görög drámákkal foglalkozott, s az sem, hogy ebben az időszakban íródott Gyász című regénye, amely ímegformáltságában is magán viseli az ekkor kialakított esztétikai szemlélet jegyeit. A műközpontúság, ennek megfelelően pedig az íróknak az irodalom területére való visszahúzódása azonban nem jelenti azt, hogy a Németh felfogása szerinti irodalom feladta volna társadalmi érdeklődését. „A jobbak, az élő irodalomtörténet, a huszadik száaad utászai csaknem valamennyien a művészet belső területei felé törnek, művészetüknek nincs pártszíne, szikrázó jogsáncokkal zár el magától minden olcsó aktualitást. Valery, Gide, Proust, Ortega, Ayala, Borgese, Joyce, Virginia Woolf nevét sorolom fel hirtelenjében, de egy sincs, akinek a műveiben politikai szempontok irányítanák a művészi igazságot”26 — olvashatjuk az általánosító megállapítást. Annak ellenére, hogy ia művész elutasítja a politikai érdekek közvetlen szolgálatát, nem mondhat le a társadalmilag érvényes mondandó megfogalmazásáról: „Egy valamirevaló műalkotás társadalmilag sosem lehet közömbös. A művész nem húzódhat úgy vissza képei, rímei mögé, hogy műve társadalmilag csakugyan közömbössé váljék. Az irodalmi alkotásban annyi előszeretet, közöny és megvetés kristályosodik ki következetes optikai rendszerré, hogy aki egyszer ennek a kristálynak a közepébe helyezkedett, a művön kívüli világot ás a mű fénytörésében látja: egy műalkotás nem csak a mű problémáit, hanem virtuálisan az egész világ problémáit is megoldja: határozott álláspontot szuggerál olyan dolgokkal szemben ás, amelyeken írója sem gondolkodott.”27 Az .irodalmi műnek ez a szemlélete az írótál hősiességet követel, s azt, hogy műveiben egy olyan szellemi rendszert alakítson ki, amely „ki tudja mikor és hol talál rést a tömegek felé”. Németh felfogása szerint a 20. századi tudomány is az előző század tagadásaként 136
