Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1-2. szám - Szabó Miklós: A harmincas évek, a magyar szellemi élet, nagy korszaka (tanulmány)
a diszciplínák, ekkor, a harmincas években emelkedtek Magyarországon a tudomány színvonalára. Korábban a praeszcientikus búvárlat szintjén álltak még. A harmincas évek új orientációjú tudománya tudományos irányzat különbségét vélte ott, ahol csupán ia tudomány szintjére emelkedésről volt szó. A pozitivizmust ostorozták, mint általánosító, szintetizáló eszme nélküli adatgyűjtést, holott ez nem a pozitivizmus jellemzője volt, hanem csupán arról volt szó, hogy a pozitivizmus korában a még nem tudományos búvárlat ezt a hasznos, de szellemileg kisigényű munkát végezte. Az, hogy a magyar történettudomány, irodalomtörténet-írás az ún. szellemtörténet korában lépett be a tudomány csarnokába, nem jelent értékkülönbséget pozitivizmus és szellemtörténet között. Valóságban Comte hármas stádium elmélete volt olyan élet- és téridegen elméletgyártás, mint Spengler teóriája és Kari Lamprecht volt olyan elméletgyártó és a valóságot elméleti sémákba gyömöszölő történész, mint a leghírhedtebb szellemtörténészek. A magyar harmincas évekbeli szellemtörténeti gondolkodás számára az első már valamelyest szaktudományos tönténetbúvárlat liberális szemléletmódja jelent meg úgy, mint az illető diszciplínában a közvetlen szemlélet. Ettől gyökeresen más szemléleti mód irányába elszakadni a kopernikuszi fordulat, az elméleti látásmódra való áttérés élményét, eufóriáját jelentette. Az, hogy a középkorban az inkvizíció az antidemokratizmus valamely történelmen kívül szemlélt rém-intézménye, ahogy ezt a liberális múltszázadi történetírás bemutatta, a kérdés közvetlen látásmódjaként, a köznapi, mondhatni a nyárspolgári szemlélet evidens-elemi látásmódjának a történetírásban való megjelenéseként érzékelődéit a harmincas évek új szakmai felfogása számára. Az, hogy a liberális, szerintük közvetlen szemlélet által erőteljesen elutasítottt egykori jelenségleket az új szemlélet egykori történeti kontextusukba helyezve szemlélte, nem úgy jelent meg, mint egy világnézeti orientáció felváltása másikkal, s ennek a szakterületen való megmutatkozása, hanem mint az elméleti látásmód érvényesülése a közvetlen szemlélettel szemben, minit kopernikuszi fordulat. A másik körülmény, amely ennek a felfogásnak eufórikus átélését jelentette, az volt, hogy az ún. szellemtörténeti irányzat az általános tartalmakat, a történeti általánosítást nem elvont fogalmakban végezte el, hanem konkrét-érzékletes történeti típusok megrajzolásában, tehát lényegében olyan eljárásmóddal, amely a művészi ábrázolással volt rokon. Ez a művészi alkotás eufóriáját vitte bele a tudományos munkába. Ezen túl új kopernikuszi fordulatnak érezték az alkotók, hogy a tudományos általánosítás immár nem az absztrakció, hanem konkrét-érzékletes típusalkotás módján történik. A közvetlen szemlélettől való olyan további lépéssel való eltávolodásnak, amely olyan mezőre vezet, ahol az új tudományosság úgy haladja meg még jobban a közvetlen szemléletet, hogy azt is visszakapja, ami abban szép volt — a konkrét-érzékletest, s amelytől az elméleti gondolkodás első fázisa, az aufklärista-pozitivista absztraháló-elméleti gondolkodás a szellemet megfosztotta. A tudós művésznek érezte magát, úgy vélte, hogy egy kor ábrázolása olyan módszerrel történik az új tudományosságban, amely a művészet eljárásával rokon. A harmincas évek filozoptere művész lehetett sajátos művészi tehetség nélkül is, mintegy megtanulhaitóvá, újra művességgé, legjobb értelemben mesterséggé vált a művészét. A harmincas évek társadalomtudományosságát átható ún. „szellemtörténet” marxista bírálata ezt az irányzatot lényegében a marxista felépítmény-elmélet fej- reáltításának szokta értelmezni, abban az értelemben, hogy ugyanúgy a társadalom élete, területei szoros kapcsolatát, koherenciáját feltételezi, mint a marxizmus, de meghatározónak nem a termelést tekinti, hanem a tudatot. Ez a beállítás első felében lényegében igaz, második fele, hogy a tudat lenne a determináló, úgy, mint marxistáéknál a termelés; jó- vagy rosszhiszemű visszaélés az elnevezéssel. A szellemtörténet ugyanúgy feltételezi az élet minden területének koherenciáját, mint a marxizmus, de semmiféle determináló faktort nem emel ki közülük, egyenrangú tényezők interdependenciájával számol. Más kérdés az, hogy a szellemtörténet kiemel bizonyos területet ebből a komplexitásból, mert úgy véli, hogy ezzel tudja jellemzi az egészet. Nem arról van szó, hogy a kiemelt terület determinálja felépítményként a többit, hanem vele lehet az egészet jellemezni. Ez a terület pedig az 125
