Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Dérczy Péter: Ég és föld között (Pályi András: Éltem) (kritika)
egybeér nála, nem reflektált (egyébként ezért nem érdekes világképi szinten, hogy megtörtént vagy nem történt meg az éppen előadott esemény.) Maday Veronika ily módon tört ki egy pillanatra létezése börtönéből, ez azonban ugyanúgy nem váltotta meg őt, mint Avilai Terézt az isteni pillanat, amikor Krisztussal egyesül, nem érzéki módon. Végül is az az időbeliség, melyet próbáltam érzékeltetni, nem játszik szerepet itt. Avilai Teréz végül egy másfajta időképzésben ugyanoda jut, ahova Maday Veronika. Mármint oda, hogy a lélek valami másra, másuttra vágyik, mint amit a valóság — egyébként sátáni, romokban heverő képe — nyújthat, a különbség kettejük között, hogy Teréz szenvedése végülis megnyugvásra jut, intellektuálisan. Az érvényesebb, vagy inkább így fogalmaznék, léthez közelibb ugyan Veronika, de ezt valóban csak Teréz látja be: nincs menekvés a ránk kiszabott sorsból, a szenvedést, az így értett szegénységet vállalnunk kell. Miközben valami másra függesztjük tekintetünket. Mindkét hősnő tehát a semmi övezetében jár. Ahogy Teréz fogalmazza: „a földön nem tud megnyugodni, az égbe pedig nem lehet fölmennie!” Végül is ezt a szorongást és vágyódást mutatja be egyszerre a két történet. Az időben létezést s annak mérhetetlen szenvedését, de az időből kiszakítottság sem hozhat megváltást, másutt-létezést, mert az legaláb olyan szorongással és félelemmel tölti el Terézt, mint a valóság. „Kiszakadás” ez a másuttlevés az időből, s van-e létezés nem időbeliségben. Pályi válasza mindössze annyi, hogy az idő nem egyéb, mint mi magunk, vagy másképpen, az „igazi belső tapasztalat”. önismeret és belső építkezés tehát, ha lefordítom és leegyszerűsítem a választ. Azaz, „Egyszerre tudomásul venni az időt, és az időből való kiszakadást”. Elfogadni a kétértelműséget. Igazi személyiséggé válni. Teréz tehát intellektuálisan képes értelmezni azt, ami történik vele — ez azonban nem szabadítja meg a létezés szomorúságától. Maday Veronika minderre képtelen, szenvedése és magárahagyottsága azonban artikulálatlanságában is ugyanazokat a képzeteket hívja elő, mint Terézé. Az egyik története látszólag — Maday Veronikáé — kívül is történik, a másiké látszólag csak belül; mindketten azonban valami másra tekintenek; arra, amit Teréz így fogalmaz: „Végtére az igazi kalandok az emberen belül, történnek, s nem kinn a világban”. A két történet arra figyelmeztet, hogy nincs egymástól független két létérzékelés. A dolgok belül vannak, ha másként is éli meg egy-egy hőse azt a világnak. Csak elszánás van, „hogy végigmegyek az úton bárhová vezet”. Maday Veronika története csak azért megrázóbb, mert artikulálatlanabb, mert nem látja és nem érti mi történt és mi történik vele, Teréz viszont érti is és értelmezi is mindezt. A létezés szomorúsága az egyiknél valószerűen megszenvedett sors is, a másiknál értelmezési tárgy — csak a szorongás és szomorúság és reménytelenség azonos. Ahogy az Éltem betéttörténetében olvashatjuk (pedig szándékosan milyen giccses, túlromantikus ez a betéttörténet): „És a regény végén ott ül a kastély üszkös romjain a két szerelmes törpe, búsan összehajtják a fejüket, nézik a szörnyű rombolást...” E betét nyilvánvalóan az anamorfián is túl, értelmezési ajánlat a szerző részéről; ha az egészet tekintem a már korábbiakban kifejtettek értelmében, s az előző világképi elemek összefüggésében, a befogadó is csak azt mondhatja, amit Maday Veronika: „Édes istenem, tudom én, hogy meg kéne fejtenem ezt a mesét.” A mese pedig itt átvitt értelemben a létet és az életet jelenti mindkét történetben. 1143
