Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Vasadi Péter: Elmélkedés egy emigráns lázas tévelygéseiről (Zalán Tibor: Hagyj még, IDŐ!) (kritika)
bűn és bűnhődés elrejtett, szelíd, madzagos csapdáját, amelyet ráadásul a kegyelem dere von be. A bűn és bűnhődés nem lehet szimbólum, csak ige. Ügy ahogy az a kegyelem rendjében van, látszólag üres hangzással, színtelenül, nem nyújtva szinte semmit a szemnek, mert semmit a szellemnek, csak a léleknek. A „megtestesült” bűn- és bűnhődésről lehull, leég minden (költői eszköz:) ruha és álruha, és mint egy önmagát meghazudtoló karcsú, gyilkos gépezet, nekirohan a szemnek; megfenyeget, lehűt, megijeszt, átalakít, vádol, megváltoztat. Megpróbál és megöli a testünket, a testiességünket. „A költőnek — írja Gary Snyder — előbb-utóbb választania kell. Belemerül népe történelmi hagyományainak folyamába, nagyságokban és közkincsekben, filozófiában és humanizmusban lubickol, s maga is nagy, jómódú, egészséges és rendezett lesz. Vagy a határon túli, külső útra lép, démonok és angyalok közé, az esetleges őrületbe, vagy a hülye, fausti kárhozatba, talán a végső átalakulásba, talán a meg- világosult visszatérésbe, talán a gyalázatos kukac-pusztulásba.” Válasszunk. Választhatunk? Aki nem haldoklik, az nem is él. * Nem oldódik-e csöndesen valami összetartó erő ebben a költészetben? Ha igen, mitől és mióta? Mi az, ami közben leadja itt megrendítő jeleit? Nem ez az oldódás álcázza magát a végtelenbe kifutó sebességgel? Nem valami egyetemes riadalom húzódik meg a lapszélre nyargaló szabadság mögött? Nem lét-szegénységet takar-e ez a szóbőség? A szertelen izzás, forgás nem az annyira óhajtott — akár csak pillanatnyi — mozdulatlanságot? Egy biztos: ez a folytonos roham a centrumot, vagy a centrum-közeli pozíciókat ostromolja, mint a tenger hullámverése, erőszakosan dolgozva magát előre. * A Fénylapok című kötet — a kötetben — vizuális költészeti kísérletekből áll. „Testeden írás”-1 látunk: lefényképezett köldök köré írt kisbetűs, nagybetűs betűsorokat, a meztelen test részeire rajzolt betűsort, levélrészletet, vonalakat, betűrendet, papírszeleteket összefogó öklöt, a szeleten szavakat, összerendezve e szeleteket, szétszórva a sejtető és alig sejthető meztelen test előterében, „Plakátsötétbe lépők”-et látunk: csinos lányt hátulról, szemből kisfiút, és így tovább, a halál és a költészet szavak latin megfelelőjét betűkre szakadva, drámai hangsúlyozással egymásra fotózva; majd hatalmas verseket olvashatunk egytömbben és a rapszodikus ötletek, betűkre szedett szövegek, szavak, átlós betűsorok, minták, sziluettek, óriásbetűk, jelek, rajzocskák, írott szavak által megszakítva illetve földúsítva; s közben szövegbe építve, szám- és betűsorok háttere előtt ravasz hálóba gubancolódott, meztelen kreol ladyt, s izzadtságtól gyöngyöző fekete lányt és (vad)nyugati lányt, ahogy eltúlozha- tatlanul szép emlőjét sikertelenül igyekszik elfödni; igen vonzók ezek a hölgyek... Azután valóságos rajz-, szó és képkiállítást szövegbe „fűzve” és az avantgarde ty- pográfia ezernyi ötletét „Síva háta mögött”. Jó. Igazán az ilyen sorokra figyelek föl: „gyermekkor tolakodott elő a szőke téglagyárral”, „az idő krematóriuma felragyog dolgozik a mindenség / éjjelében”, „közhelyek hemzsegtek agyamban mint a hajnali darazsak” (Emberek? How are you); tény, amit itt olvasok, vitathatatlan Zalán-i produkció, a (ki- és be) gyűrűző képzelet naturális és lírai elemeinek látszólag szétfutó, valójában nagyon is kézbentar- tott orgiája. Vitatható elgondolásom szerint azonban a költő nagynak érzett versei azok, amelyek költészetének gyűjtőlencséi. Az emigráns visszaemlékezéseiben a csukott, sá- padtra összeszorított száj mondja szaggatott, téglalapalakba szedett szövegét, ezt a keserűségbe hajló lírai jegyzőkönyvet, leegyszerűsített mondatokban, szó- és igemondatokban ezt a nagy, lefojtott haragú szemrehányást vagy vádözönt, amelyben senki sem vádló, maga a versmondó, a költő is vádlott, nem is tudjuk, ki a bíró, 1134
