Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Vasadi Péter: Elmélkedés egy emigráns lázas tévelygéseiről (Zalán Tibor: Hagyj még, IDŐ!) (kritika)
márványfölületen sétál, igaz, szenvedve; ha ő magát nem, ki más tudná „fölvilágosítani”? A költészet nem életmentő akció. Itt a tetteket egyetlen dolog igazolja, a jó vers. Kinek jutna eszébe Szabó Lőrinc szemére vetni, hogy a Huszonhatodik, év szonett-remekei nem a hites feleség iránt érzett szerelem gyümölcsei? Akinek eszébe jutna, és e szerint közelednék e versekhez, nyugodtan tegye be a kötetet s csúsztassa a helyére. Egyedül Szabó Lőrincnek van joga ahhoz, hogy költészete keretein belül ezt eszünkbe juttassa; meg is teszi. Ám így is az örök szerelem fájdalmát és bámulatos szépségét tanúsítja, és csak ezt, szinte meghaladhatatlan fokon (ezért is szoktam olvasni őket hites feleségemnek, nagy gyönyörűségére). Zalán Tibor lázának „pre-onirikus” tévelygései a költészet valódi vagy vélt határait ostromolják (erotico)mániákusan, a szűr- vagy inkább szuperrealizmus fegyvereivel, és nemegyszer kisfiús (bár rejtett) támadóállásban. Ennek a harcnak ege van s csillagképei vannak: fönt ragyognak a Riadalom, a Coitus, az önvédelem, az Aranymagszóró, a Kísérletezés, az Orál-Fallikus, a Kimerülés, a Széttárt Királynő (fekete lyuk) nevű csillagábrák s e legutóbbi, félelmetes szívó hatásával égboltjának felét fenyegetve. Ennyit a címről. * De milyen emigráns az, aki a szerelmeiben ugyan hontalanítja magát, de a szeretkezéshez,, a húshoz, a ringás ritmusához hűséges? És milyen hűség az, amely oly harsányan cseng ki a testre, hogy az a puszta ösztön laudációjával egyértelmű? És milyen ösztön az, amely nyílt töréseiben átható boldogtalanságát mutatja? Lássuk, milyen: alighanem a gyermekkori szépségeszményből táplálkozó küzdelem helye ez a költészet, hűséges-hűtlenség az iránt, kísérlet az ember szélsőséges, de talán épp a szélsőségeiben legélőbb élményeinek egybevonására vagy inkább egységbe állítására, az óhatatlanul túlzó verscselekvés intim mozdulásainak megszelídítésére s talán leginkább arra, hogy a szabadon elvontban telepítse a költő a földi élet viszonyait, exactumait. Innen van hangjának olykor túlajzott feszültsége, a környezetidegen szavak, tárgyak, képek, anyagok folytonos, soronkénti áttűnése, nagyulása és röpködése, a klasszicizáló, modern objektivitás mögött érezhető szorongás, sőt félelem, a kísértő sikertelenség előérzete, mindenkelőtt a látomások szerkezetessége, amely fölfedi e költészet értékeit, de elárulja gyöngeségeit is. * Nem egyenletesen borús ez a költészet, hanem szeszélyesen kétségbeesett, s itt a jelző nem óhajtja pejorálni a jelzet szót: ez a kétségbeesés, mint poétikai tény igaz. Drámaisága is változó hőfokú — néha egy versen belül is annyira, hogy grafikont lehetne rajzolni lázának csomópontjain — s ugyanakkor szcenírozott; ezért a dolog néha úgy fest, hogy míg ég s föld mozog a versben, a valódi, tehát lét-dráma rövid, tompa, puskalövéserejű kérdésére a költő csak kedves romantikumot válaszol: nekibúsul „hiszen akiknek jó a / költő nemléte azok a világot ölik el.” ... Vajon? Tud haragudni is, bár ez a harag néha nem több dacos dobbantásnál a szakadék szélén, mert nem zuhanni akar, hanem tényleg megérintve a sötétség szédületétől, tragikus kiejtésben bonyolítani, verselni: azt a fajta verset akarja írni, amilyet elhatározott; mint tudjuk, ez a költészetben nem főbenjáró bűn. .. én harminckét éves vagyok”, írja a költő szép, kötetnyitó versében. Én meg arcátlanul rákérdezek, játékosan ugyan, de hatvanhárom évesen: Na és? Hagyjuk már ezt a szlogent, hogy „túl-vagyok-az-emberélet-útjának-felén-és-még-semmit-sem- csináltam!”... Elég baj. Miért nem? Zalán Tibor féltucatnyi verskötete komoly teljesítmény. Roppant eleven költészetében mindig az egész emeberre jellemző fekete keserűség áll függőlegesen, körülötte a szomorúság levegője terjeng; a rászedett, megcsalatott ember érzékenysége ilyen. Ez győz meg. Az állítás, hogy „keserű vagyok”, „jó vagyok”, nem. 1131
