Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 12. szám - Monoszlóy Dezső: Japán szerelem (novella)

kívül tudja elképzelni. Ettől függetlenül már sokszor álmodott róla. JNÍagy temetés volt, számtalan koszorú. Bársony párnákon vitték a kitüntetéseit. Mindenki sírt. ő is. Az asszony azt gondolja, nem érdemes kikezdeni egy ilyen fiúval, vagy már ki is kezdett vele? Tízéves házassága alatt még senkivel sem csalta meg a férjét. Nem, és most sem. Az a gyermeteg csók nem számít. De ezentúl vigyáznia kell, neki kell vigyázni. Ilyen lelkes gyerekemberrel semmi sem maradna titokban, ünneppé magasztalná a pillanatnyi beteljesülést. A fiú makacsan azt gondolja: örökké. S azt is, az emberek olyanok, mint iá növények. Gyökerek, törzsek, ágak, levelek nyújtóznak a szívükből. A levelekben már ott a holnapi boldogság. Vagy éppen a gyökerekben van a jövendő? Hiszen a levelek olykor lehullanak és újak nőnek a helyükben. Arra is gondol, az emberek olyanok, mint a bérházak. Sok emelettel, számtalan szobával. Igaz, a házak mozdulatlanok, az emberek viszont menetelnek, magukkal cipelik a sckihelyiségű életüket pincéstől, padlásostul. Hogy ebben az összevisszaságban hol bújhat el az ember fiatalságában az öregkor, s hogy az öregkor a fiatalság melyik lakását hurcolja tovább, tudatosan és visszaemlékezően, nem tudja maga elé képzelni. Az ismeretlen, vagy csupán az asszony számára ismert istenekhez szóló kívánság aligha kiálthat túl ezeken a gondolátokon. És az a későbbi valóság sem, hogy másképpen történik, egyiküknek sem lesz igaza. A szoba, a néhány nappal későbbi szoba, ahol lepedőiden szalmazsákon egymás |mel- lett feküsznek, mindkettőjük számára egyformán ismeretlen. Az öreg halász háza pár kilométerrel feljebb, ugyancsak a tó partján, csaknem elbújik a nádasban. A halász kint van -a vízen, szép, holdas éjszaka van. Ide, a szobába a parányi ablakon keresztül senki se láthat be. Még Susanoo sem, a Hold istene. Ha belátna, mint már annyiszor az idő kezdete óta, valami kegyetlen tréfát eszelne ki. így azonban semmi sem fenyeget. A fiú megalkudott a hadásszal, nagyvonalú alku volt, öt pézsmapocok bőréért sem kap .annyit a halász, mint amennyit ő fizetett egyetlen éjszakáért. Meztelenül fekszik az asszony, fekete hajtincsét két ujja közé fogja, azzal cirógatja a fiú mellét. Dániel úgy érzi, pajkos mókusok szaladgálnak a testén. Amikor az asszony annakelőtte az ölébe engedte, csak egyet rámd-ult benne, s máris megindultak a rohanó patakok. Az alacsony és magas hegyekről alázúduló vízesések, alighanem a bennük lakozó ismeretlen istenségekkel együtt. Talán hozzájuk szól az asszony sóhaja, vagy a fiúhoz, aki még nem tud a saját testével, a gyönyörrel bánni, egyre azt ismételgeti, gyönyörű volt. Ám az asszony sóhajába is belekeveredik valami hasonló, alig magyarázható érzés. Azon sem bosszankodik, hogy az ő megérinthető gyönyörével nem törődik ez a délceg gyerek, eltölti a fiú boldogsága, úgy érzi, egész teste csupán arra való, hogy asszonyi cirógatássá váljon. Nem baj, hogy felocsúdni sem volt ideje, ő majd megtanítja a fiút a szerelemre, vagy éppen ő tanulja tőle? Hiszen ehhez hasonlót még sohase érzett, akkor sem, amikor a férje tapasztalt, mohó keze végigszántott a testén. Undorral telik meg az emlékezés, kielégületlenségét egyetlen felismerés árasztja el: ne nyúljon hozzá soha más, csak ez az ügyetlen gyerek. Ugyanakkor azt is sejti, ez a kívánság aligha teljesíthető. A falakon függő halászszerszámökat szemléli, pók mászik a gerendán. A falon túlról egyre erősebben árad a szolbába a párjukat hívó békák kurtyogása. Brekegnek, mondja a fiú, hadd brekegjenek. Minden szó különös, talán -azért is, mert egyikük se beszél saját anyanyelvén, a közvetítő nyelv tesz mindent olyan sejtelmessé. Még azt is, hogy brekegnek a békák. A szoba rendetlensége, piszkossága is különös, egyikük lse szokott ilyesmihez. A szutykossáignak is van némi karizmája, olyan megfoghatatlan, hogy ebbe a lehetetlenségbe beleférnek ketten. Előbbi életünkben rosszak voltunk

1114