Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 12. szám - Koppány Zsolt: Szavak és szenvedélyek (Vallás és hitvallás, szeretet és művészet; beszélgetés Vészi Endrével) (interjú)

Túl a probléma-műveken, fölmerül a kérdés prózaírókkal kapcsolatban: miről írnak? Miről kellene írniuk? Nézzük Kosztolányi saját álláspontját: „Talán azért nem értenek engem teljesen a magyar földön, hol a «nagyok» mindig politikusok is (Petőfi, Ady stb...) Nekem az egyetlen mondanivalóm, bármily kis tárgyat is sikerül megragadnom, az, hogy meghalok. Végtelenül lenézem azokat az írókat, kiknek más mondanivalójuk is van: társadalmi problémák, a férfi és a nő viszonya, fajok harca, stb ... Émelyeg a gyomrom, hogyha korlátoltságukra gondolok. Milyen fölösleges munkát végeznek szegények, s milyen büszkék rá!” Igazak-e ma is ezek a talán túlságosan is deklaratív megállapítások? A halál valóban interkontinentális élmény?

A Halotti beszéd tői napjainkig gazdag és megrendítő antológiák állíthatók össze. Modern értelemben a legdöbbenetesebben Ady szólt erről, az élet és a halál iker-kapcsolatáról. Kosztolányi egész művészetét át- meg átszövi a neurotikus halálfélelem, ám abban nincsen igaza, hogy ennek a tartománynak ő lenne szinte kizárólag a birtokosa. Nyilvánvaló, hogy fogalmazásában sokkal inkább a meghökkentem-akarás, mondhatnám úgy is, a polgár-rémisztgetés vezette, semmint egy önmagára is érvényes vallomás kényszere. Ami Kosztolányit illeti, az ő művészi áramkörébe belefért az általa elvetett társadalmi problematika, a férfi és a nő viszony, a kiszolgáltatottság, sőt az életélmény ragyogása is. (Hajnali részegség)

A puszta kéténűség — skizofrénia. De a művész kéténűsége, az micsoda? Nyilván nem patológ a művészi skizofrénia, amely azonban skizoid tüneteket mutathat. Lehet-e ezekután azt mondani a művészre, hogy extro- illetve introver- tált? Hiszen magában hordozza mindkettőt! Vagy a pszichológiai meghatározást csak a művész úgynevezett civil énjére vonatkoztathatjuk?

Véleményem szerint a művészet nem pusztán „kéténűség”, még kevésbé skizofrénia: a művészet sokkiterjedésű túlérzékenység, ambivalencia, amely képes kívülről és belülről egyidőben vizsgálni az emberi személyiséget, a tudatosság az érzelem és a fizikum összeforrottságát, cselekvésben vagy passzivitásban.

„Nem a pacsirta a fontos, csak a dal.” — mondta gyönyörűen és megmásíthatat- lanul Juhász Gyula. így van ez? Vagy mégsem egészen?

Nos, manapság annyira nem számít az a bizonyos pacsirta, hogy az íróság egyszerűen az elmebajok egyikével azonos.

Lehet az paranoia, vagy pszichopátia, mindenképpen patológiás asszociációkat vet föl az emberek többségében. Miért mondom, hogy a többségében? Mert ahogy azt Xenophanesz mondotta, „bölcsnek kell annak lennie, aki a bölcset föl akarja ismerni.” Tehát csak az író értheti az írót? Vagy a festő a festőt? Vagy van rá esély, hogy az irodalomtörténész is ismeri az írót...?

De vajon ki foglalkozik az emberrel? A halandóval? A hús-vér lélegző-létező emberrel? Nem sokan. Vélemények ugyan vannak; őrült, nem alkalmazkodó, különc, beképzelt... Manapság, állítom, a megkérdezettek nyolcvan-kilencven százaléka arra a kérdésre, hogy kell-e mai magyar irodalom, vagy elég a klasszikusok népes csapata, elutasítaná kortársainkat. Nyilvánvaló, hogy most, mai helyzetünkben, jobb-létünkben, háború-mentességünkben (?) kevés igazán nagy és egyetemes mű születik. De arra senki nem gondol,, hogy lehet úgynevezett metafizikai szerepe is a művészembernek, amiért van, amiért kipusztíthatatlan? Persze, hogy neve legyen azért a gyereknek, műalkotásokat is képes „összehozni." Nos, ez a szerep krisztusi ténykedés, átvitt értelemben, de adekvát ugyanazzal a megbízással, eleve elrendeléssel.

Vegyük sorra a hierarchiát. Nietzsche azt mondja, hogy a „jó elnyeri méltó büntetését.” Krisztus volt a legnagyobb jó, ő kapta a legnagyobb büntetést. A többiek kevésbé, vagyis kevesebb jóért kisebb büntetést. Jézus Krisztus az em1105