Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Mészöly Miklós: Két levél (esszé)
Hogy ez nehéz út? Még nehezebbet készít elő, ha a többlet-jog elvet bármilyen formában ideologizáljuk. Egy ilyen elv sorsa az, hogy — egyszer, valamikor — megkérdőjeleződik. Egy ilyen elvet, mint természeteset kalkulálni bele a társadalmi konvencióba s a tolerancia elemévé tenni: késleltetett karambol. De meg kell mondjam, már is zavar K. gondolkodásában, logikájában. S mintha a kisebbségi többlet-jog elvének megfogalmazása is ezzel volna társítható nála. Lélektanilag. Vélem én. Mintha egy sérelmi-érzelmi-gondolkodási rámenősség munkálna benne — a teljes demokratizmus igazságossága, tiszta lapja helyett. Elmélete nemcsak a gyengébbnek, kisebbnek, a kevesebbnek, a támadhatóbbnak emberi felzárkózását, e felzárkózás egyenrangú jogát igényli, hanem deklarált lehetőséget, ami adott esetben — s éppen ez az ördöge minden többlet-jognak — negatívan is kijátszható és érvényesíthető — ezúttal értelemszerűen a többséggel szemben. Ez pedig nemcsak circulus vitiosus, de a rosszemlékű „élcsapat” bolsevik reflexe is ott lappang benne (pardon) — vagyis mutatis mutandis: a kivételezett kisebbség legalizálása. Ami — ha egészen a mélyére nézünk — olyan zsákutca igénylése, amilyenbe teljesen hasonló módon és szükségszerűen vezet el a megromlott többség potenciálissá legalizálódó többlet-joga is. Itt valóban nem valamilyen harmadik út, hanem a negyedik út a távlatos (s felel meg a társadalmi erkölcsösségnek): a lelki-társadalmi demokratizmus felé való szüntelen irányultság — mégha reménytelennek tűnik is a megérkezés ... Kisoroszi, 1983. március 6. M. 2. Kedves... kuszább volt a beszélgetés, mint ahogy ideális lett volna, de maga a kérdés is mélybeveszően kusza. Mégis: tán nem volna szabad a „nemzeti-érzelmi” logikát mindenképp elválasztani bizonyos általános erkölcsi-eszmei evidenciáktól a politikai gondolkodásunkban; még ha falhoz is állítódunk sokszor. Nem hiszem pl., hogy a létbizonytalanság érzése és az önvédelem reflexe a mi kiváltságunk volna. De ha ezekbe — valamilyen nehezen meghatározható határon túl — belemerülünk, ellenérzést is kiválthatunk. Engem ennek a veszély-zónának a tünetei foglalkoztatnak. A kutyánk itt van elásva, sok szempontból. Hiába magyarázzuk magunknak, hogy ilyen vagy olyan reflexre, magatartásra ilyen meg olyan okból szükségünk van. A világ, a szomszédaink ezt tartósan félreértik, másképp és másra magyarázzák, így nem csodálkozhatunk, ha a létezési csőd közérzete vesz erőt rajtunk. S minthogy nagyon is végesek a független cselekvési lehetőségeink, létezésünk szuperoikos ügyvédeivé kellene kiképezni magunkat, nem szuronyos, indulatos, lármásan követelő vagy szen- vedéseiniket fitogtató, balsorsunkkal ia világ szimpátiájára pályázó valakikké. Tudomásul kell vennünk, hogy (mindegy most, miért, fontos, hogy a mi kezünk is benne van a dologban) — nem szívelnek bennünket a szomszédaink. (Zsidó egy közérzet ez is!) Adott helyzetünkben különösen szuperokosoknak kéne lennünk, mert ez a helyzet meglehetősen tartósnak ígérkezik. Nem azzal fogunk „nyerni”, ha igényeket feszesre fogalmazunk (miket nem jegyez a világpolitika), hanem azzal, ha emberi szabadságjogokat, demokratikus értékeket 1061
