Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - HOMMAGE A MÁRAI SÁNDOR - Rónay László: Mítosz és emlékezet (esszé)

melyet ritkábban gyakorolt ugyan, mégis benne jutott el a vallomás teljességéig: lírája, s abban is mindenek előtt a Halotti beszéd, amely életművének egyik csúcspontja. A végesség, az elmúlás, a nosztalgia szomorkás színei közül a magyarság- tudata, emlékeihez való hűsége ragyog felénk szépséggel. E versben, mintha ekkori és későbbi napló jegyzeteinek adná tömör foglalatát, archaikus keretben, de abból kilépve a századvég baljós életérzését is előlegezve.

Ezt a komor, kétkedő alaphangot az idegenség fájdalmas tudatával átszínezve foglalja epikus keretbe a Béke Ithakában és a San Gennaro vére. Odüsszeusznak a végzetes jóslat szerint fiainak kezétől kell elvesznie. A Béke Ithakában váltogató előadásából nemcsak e szomorú vég történetét ismerjük meg, hanem átélhetjük annak tragikumát is, hogy az irigy istenek magára hagyják a küzdő és a leleményes embert, kiszolgáltatva őt a vak végzetnek. Az ideáljaiért harcoló, azokat kereső magányos lénynek nincs és nem lehet további küldetése, végképp magára marad. Ki ne érezné ebben a történetben Márai személyes drámájának megfogalmazását? Az életében tudatosan vállalt és sok változatban epikává oldott szerepnek ez a végpontja. S ki ne gondolna a tömeg mentalitásától, befolyásolhatóságától mindenkor irtózó Márai korábban írt cikkeire és „őrjárataira”, miközben a San Gennaro vére évről évre megismétlődő „csodájának” lehet a tanúja? Volt egy jelentékeny korszaka a világirodalomnak, amikor ez a csoda a művészet megmentésének és a művész menekülésének esélyét sejtette. De ebben az új világban már a csoda is devalválódott, árucikk lett. A függetlenséget, a tisztánlátás képességét csak a magányban, a „kiválásban” birtokolhatjuk, erre tanít a regény titokzatos férfialakjának példája. Esendő, mégis erős lény, aki hajdani ideáljait elvesztve elveti életét is. Ám a halál megszünteti egyedi voltunkat. A Rómában történt valami halott császára már nem a nagy ember, hanem egy a többi közül, akiknek pedig ideálokat akart adni, míg törvény- kezett. Aki él, az különbözni tud, mert függetlenül, szabadon gondolkodik, s ezáltal veszélyt hordoz, kikezdheti az erőszakot, kétkedővé teheti mindazokat, akik ugyancsak gondolkodnak, hatálytalaníthatja az ostobák törvényeit. Az érintetlen szellemet is veszélyeztetheti ugyan az anarchia, mint ahogy az erkölcsöt kikezdi az erőszak erkölcstelensége, mint ezt az Ítélet Canudosban sugallja, de amíg egyetlen igaz megmarad, mindig él a remény, rettegnek a pribékek. „Félős — gondolja az Erősítő hőse —, hogy amíg egyetlen ilyen ember él valahol, hiába sütjük roston, hiába főzzük olajba, törjük kerékbe a többit. Ezt nem tudtam elébb. Ügy tanultam: a Szent Cél mindennél fontosabb: legyen Akol és Egy Pásztor. De aztán rámsújtott, mint a villámcsapás, a félelmes gyanú, hogy egy ember lehet több, mint egy akol.”

A lélek a függetlenség ígéretét sejti, a tömegideál viszautasításának és tagadásának egyetlen terepe. A Judit... és az utóhang nem egyszerűen Az igazi folytatása és befejezése. A regény férfialakja lelkében érintetlenül őrzi a múltat, beteljesedett rajta a Féltékenyek jóslata: a „másik világ” szálait sosem téphetjük el.

A radikális szakításnak egyik módja, hogy meghalni indulunk, mint Judit. De van egy másik módja is — az árulás. Naplóinak bizonysága szerint is rendkívüli mértékben foglalkoztatta Márait az eszmények megtagadásának oka, s az áruló, aki vagy tehetsége hiányait pótolja tettével, vagy gyenge ember, vagy aljas, számításból cselekvő. A Harminc ezüstpénz „árkádiai tájra”, „nyugtalan földre” vezet, ahol Júdás kiszolgáltatta Jézust az erőszaknak. Márai Júdását nem egy bizonytalan, de győzelmes jövőkép kapcsolja a Mesterhez, mint a többi tanítványt, akik abban reménykedtek, hogy itt, a Földön állítja helyre Isten országát. Mélyebb és elemibb kettejük viszonya. A világnak mindig szüksége van árulókra, akik cserben hagyják az igazat.

A kiválasztott pedig, aki mindent tud, s ismeri a részvét erényét, e tudása birtokában végtelenül szomorú. A világ örök körforgásában újra meg újra jönnek az igazak és elárulóik. A folyamat a kezdettől a végig tart. Az emberiségnek nemcsak Jézusra van szüksége, hanem Júdásra is, mert a kezdet kezdetétől birtokoljuk a jót, de megront a bűn, a rossz. A Harminc ezüstpénz a berekesztésben visszatér az Erősítőben megfogalmazott igazsághoz: amíg egyetlen érintetlen szellem él, fennáll a „veszély”.

1051