Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 11. szám - HOMMAGE A MÁRAI SÁNDOR - Rónay László: Mítosz és emlékezet (esszé)
sóját, melyek zenei sarjadzással indítanak el a lélekben hangulati láncreakciókat.” Krúdy regényvilágában érzékelte leginkább a „cselekmény mögött a mítoszt”, melynek megteremtésére a Féltékenyekben maga is eredményes kísérletet tett. Kosztolányi mellett Krúdy Gyula volt talán legkedvesebb írója. (Hozzá második, véglegesnek szánt emigrációjában is hű maradt. Beleérző, szép esszét írt róla például a Griff-Verlagnál megjelent Al-Petőfi előszavául. Ezt a kapcsolatot és megértő beleérzését nemcsak Krúdyról szóló tanulmányai, hanem emigrációs Naplói révén is rekonstruálni lehet.) A Szindbád hazamegy szellemidézés — mint ilyen kivételes stílushatást keltő alkotás... s emellett két író bensőséges találkozásának ritka megvalósulása. A regénybelí Szindbád lelkében őrzi a régi világot, rendelkezik azzal a Márai számára fontos képességgel, hogy függetlenedni tud a romlás képét mutató jelen valóságtól. Alakját ezért jelenítette meg annyi szeretettel, bölcs, köny- nyes humorral, megértéssel, azonosulással. Annak a „szerep”-nek, melyet egyre ön- tudatosabban élt meg s vallott a magáénak, a magányos attitűdnek, a tömegektől való elzárkózásnak, a köznapin való felülemelkedésnek Krúdyban látta s mutatta meg előképét, egyszersmind tragikus végű beteljesülését. A háború évei végleges elzárkózást hoztak Márai életébe. Újságcikke ritkábban jelent meg, egyetlen reménye az maradt, hogy a polgári-liberális értékrend rendelkezik annyi erővel és tartalékkal, mely a háború után is életképessé teszi. Ennek bizonyságát kereste szülővárosában, Kassán, ahová visszalátogatott, s megírta „őrjáratát”, immár a másodikat. Mintha azt akarta volna bizonyítani, hogy az író, a művész mindig figyel, mindig rendelkezik a szellem éberségével, akár „napnyugaton”, akár Kassán érzékeli is a veszélyt. Második őrjárata világosan elárulja gondolkodásának egyes korlátáit, melyek elsősorban elzárkózásából adódtak. Márai számára a második világháború egyfajta politikai berendezkedés végét jelentette, a civilizáció addigi kereteinek felbomlását, s úgy értékelte, e civilizáció önmaga sírját ásta meg, amikor „gépies”, „unalmas” volt, és létmódjával igazolta azokat a szomorú jóslatokat, melyeket Bergyajev, Spengler, Ortega, Huizinga, Alexis Carrel és a Hamvas Béla által nagy beleérzéssel elemzett „válságirodalom” alkotói rögzítettek. Márai pontosan érzékelte a tényt: a világháborút imperialista érdekek robbantották ki. Nem szűnt meg ostorozni a rövidlátó politikusokat, akik nem hagytak szabad teret a szellem mozgása számára. A megmaradás és a túlélés lehetőségeit kutatva a Kassai polgárokban a szívós, megalkuvás nélkül végzett józan hétköznapi tevékenység ideálképét, a „nemzetnevelés ügyében” írt Röpiratában pedig az individuum utópiáját rajzolta meg, a nevelés jelentőségét hangoztatva. A háború kezdetén írt regényeiben is nyomon követhetők elzárkózásának, eltökélten vállalt magányának következményei: Az igazi, A gyertyák csonkig égnek és a Sirály egyaránt beszűkült térben, megállított időben játszódik, szereplőik hatalmas párhuzamos monológokban fejezik ki magukat, képtelenek kapcsolatot teremteni egymással, valamennyien magukban hordozzák a lélek pusztulását, baljós tudatát, de ebből sosem tragédia fejlődik, csak passzív várakozás, nyugtalan félelemérzés. (Az igazi később írt folytatása, a Judit... és az Utóhang bizonyos mértékig kiegészíti és módosítja Márai ekkori világszemléletéről kialakított képünket, mintha az öreg író rátalált volna a megbocsájtás mozdulatára.) A kortárs kritika ettől az időszaktól számította Márai válságát, s nem is ok nélkül. Ezekben az években tudatosodik Márai és a harmadik nemzedékek korábban rokonságot is mutató irodalmi ízlésének különbözősége: a fiatalabbak, felismerve a valósággal való intenzívebb kapcsolat szükséges voltát, mind türelmetlenebbül sürgették, hogy magatartása bástyái mögül kilépve, szakítson mindinkább megkövesedni látszó modorával. A háború utolsó éveiben több művén is dolgozott. Egzisztenciális fenyegetettségének hónapjaiban is ezek befejezése foglalkoztatta. A legjelentősebb kétségtelenül a Napló, melynek kezdeményeit korábbi reflexiós alkotásaiban sejthetjük. Márai Naplója: a magányos lélek univerzuma, egy látszólag korlátlan belső világ feltérképezése. Csak felszínesen tart kapcsolatot a hétköznapi lét tragédiáival, valójában az időtlenség állapotát akarja megőrizni, abban 1049
