Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - HOMMAGE A MÁRAI SÁNDOR - Rónay László: Mítosz és emlékezet (esszé)

nyékét és hagyományokat vállaló írók között mesterségük, szemléletmódjuk legitimációjának ilyen elhitető erejű képe, amely magányos kísérleteiket visszakapcsolta a mind távolibbnak látszó európai kultúra hagyományaihoz.

Pedig Márai maga is mélyen átérezte e hagyomány veszélyeztetett voltát. Személyes tanúja volt, amint a Sportpalastban megszólalt a Hang, s a tömeg őrjöngő lelkesedéssel ünnepelte az új korszak Messiását. Nem kért ebből a megváltásból. Hannibal ante portás írta a komor figyelmeztetést egyik tárcája címéül. Senki sem bírálta nála élesebben ezekben az években a fasizmus gondolatvilágát, emberellenes voltát. A veszély megsokszorozta éberségét és azt a meggyőződését erősítette, hogy vissza kell húzódnia a „lövészárokba”, amelynek azonban kitartást és biztonságot adnak a polgári tradíciók. Cikkeinek és tárcáinak fontos eleme ekkoriban az „időpánik” fogalma. Érezte, hogy végéhez közeledik a béke rövid korszaka. Mit tehetett a kérlelhetetlenül tovasikló történelmi idő megállítására? A saját és a veszélyben lévő személyiség egyéni idejét elemezte inkább, hiszen ezt meg is állíthatta, hogy egy szeletében felmutassa a keresett bizonyosságot, a rendre és kitartásra épülő mítoszi világot. Egykor talán a boldogok szigete volt, de megjöttek az „idegenek” hatalmukba kerítették a Várost, s ebben a megalázó, megpróbáló helyzetben kellett értékmentő küldetésüket teljesíteniök a Garreneknek.

A Féltékenyek — mert erről a műről van szó — a magyar regény fejlődésének fontos mozzanata. Benne oldotta fel legteljesebben írója a valóság és a fikció feszültségét. Thomas Manntól kölcsönözte formáló elvét, amelynek lényege a polgárság fejlődésének és hanyatlásának látomása. Ez utóbbi kezdetét az „idegenek” megjelenése jelenti, akik hatalmukba kerítik a jelképessé transzformált Várost, végpontját pedig Apa halála, a romlás kezdetének pillanata, amely már a Sértődöttekhez vezet.

A Féltékenyeket a mitikus elem elmélyítése érdekében mindvégig bibliai utalások szövik át. Szentírási allúziókat kelt a névválasztással. Emmanuel: a hatalma teljében lévő pénzember a következő korszak „Megváltója”; Péternek jut a feladat, hogy „kősziklaként” őrizze a Garrenek hagyományát s vele a Város épségét, barátja; Ábel: a „hűséges”, aki a bűnben is őrzi a bűntelenség gyermeki állapotát, Josua csodálatos fuvolaszava pedig bepillantást enged az „ígéret földjére” (mert a zenének itt is hatalmas formáló ereje van, akárcsak Márai más könyveiben.) A „választott népet” „idegenek” igázzák le, ám e nép szívósan őrzi hitét és küldetéstudatát, amely a Városhoz való tartozással egyenértékű. A „helytartó” a bűn inkarnációja. A rossz azonban legyőzhető a bűntelen korszak emlékeinek megőrzésével és feloldható a zene tisztaságával. Ezért szövi át a zenére való utalás és maga a zeneiség a Féltékenyek bonyolult szimbólumrendszerét, hogy utóbb szerkezeti elemmé váljék, a Vendégjáték Bolzanoban lapjain. Zenei inspirációk érződnek a mű stílusában is: körmondatos szerkesztése, hasonlatai, kitérői és lassításai, ismételgetései nemcsak képi világát dúsítják, hanem ritmikus lejtést is kölcsönöznek mondatainak.

A háború közelségének tudata azt a meggyőződést erősítette Máraiban, hogy az elet reménytelen. Részben Kosztolányi példájára ő is a nagy sztoikusokhoz fordult vigaszért. Marcus Aureliusról drámát is akart írni. A Négy évszak futó feljegyzései között jónéhány szinte szóról szóra rímel a római császár gondolataira. Márai is azt fejtegeti különféle változatokban: „Azt teszem, ami kötelességem. A többi nem izgat, mert vagy élettelen, vagy értelmetlen, vagy tévelygő és még a maga útját sem ismeri.” (Marcus Aurelius: Elmélkedések, VI. 22.)

A lét veszélyeztetettségét hangulati átéléssel, jelképek sokaságával jelenítette meg. A menekülés útjának a beleélést vélte. Ennek az ábrázolásmódnak rendkívül népszerű megvalósítása a Vendégjáték Bolzanoban című Casanova-regény, s mellette legszebb könyve, a Szindbád hazamegy. Márai számára Krúdy alakja szimbolikus értelmű volt; annak példája, hogy az író érintetlenül őrizheti meg lelkében a világot, amelyből származott, s amelyet eltemetett a múló idő. Ösztönző példája volt elődje prózájának sokat emlegetett zeneisége is. Krúdyról írta, de némiképp önmagára is jellemzően: „... olyan kép- és gondolatasszociációkra szoktatja olva1048