Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 11. szám - HOMMAGE A MÁRAI SÁNDOR - Rónay László: Mítosz és emlékezet (esszé)
tévetegen kóborló, gyökerüket vesztett magyar emigránsokról, akiket azonnal fölismerni vélt reménytelenségükről, fájdalmas magányukról. Kicsit talán dramatizálta a nagy elhatározás pillanatát, amikor Móricz egyik könyve került kezébe, s abban a percben megvilágosodott előtte, hogy vissza kell térnie. Az Újság jelentette számára a kapcsolódási pontot, a polgári liberalizmus eszmevilága azt a lehetőséget, hogy módja lehet olyan hagyományt folytatnia, amely úgy talán sosem létezett, ahogyan ő átélte és ábrázolta, ám esélyei olykor felmerültek a magyar történelemben, s fejlődésünk tragikumaként sosem rá esett azok választása, akiknek módjukban lett volna dönteni a haladás kínálta alternatívák között. Visszatért, de még ekkor sem volt biztos benne, valóban prózaírói véna csör- gedezik-e benne, vagy inkább az újságírás munkáját válassza. Az Istenek nyomában még inkább riporteri remeklés, igaz e figyelmes szemű utazó félelmetes érzékenységgel látott bele a jövőbe is, amely majd az erőszakon, a hagyományok tagadásán alapszik. Az emigrációs létforma kietlenségét, gyökértelenségét, a szabadság félelmetes korlátjait ábrázolta az Idegen emberekben, amely azonban megoldhatatlanságaival segíthetne döntéshez abban a kérdésben, vajon regényíró legyen-e. A választásban mégis regényei támogatták, a Bébi vagy az első szerelem és főként a Zendülők, amely igazi hazatalálását hozta. Nyugati tapasztalatai, a háború utáni Európa értékvesztése, a hagyományos emberi életértékek jelentőségének, magatartás-alakító erejének csökkenése meggyőződésévé érlelte, hogy az írónak merőben új viszonyt kell kialakítania anyagával, olyan magatartást sugallva, melynek alapeleme a különbözés, a hagyományok védelme. Szomorúan kellett tapasztalnia párizsi évei során, hogy a művészek elnyomorodtak, az írás, az erkölcsi felelősségre ébresztő irodalom kevesek és kiválasztottak ügye lett, az arc nélküli tömegembert egy újfajta, iparosított művészet kerítette hatalmába. Az emberi érzések zavarát, az őrület elhatalmasodásának fájdalmas tudatát vetítette egyetlen sorsba a Bébi vagy az első szerelemben. Ám ez a regénye mégsem jelentett igazi áttörést, mert alig-alig különbözött a korban olyan divatos freudista ihletettségű próza egyéb termékeitől. De már ebben a művében feltűnt, milyen bensőséges viszonyt alakított ki eszközével, a nyelvvel, melynek hovatovább ugyanolyan szerelmese és művésze lett, mint kortársa és barátja, Kosztolányi. A Zendülők már igazi telitalálat volt, Márai mítoszteremtésének első és rögtön sikeres dokumentuma. Ha e mítosz egyes elemeit egységbe foglaljuk, mint ezt az író is tette amikor 1988-ban A Garrenek műve címmel jelentette meg három korábbi regényét, a Zendülőket, a Féltékenyeket és a Sértődötteket, az első a nyitány, mely megzendíti az utóbbiak legfontosabb motívumait. E bevezető részből ugyan hiányzik a rendnek és a biztonságnak az az eleme, amely oly szilárddá teszi a másik két alkotás világképét, ennek azonban az a magyarázata, hogy Márai tébolyult világot állított ábrázolása tengelyébe, amelyben megzavarodtak az érzések, rettegést és embertelenséget szült a szabadság, fellázadtak a tárgyak, s átvette uralmát a bűn, amely még elbeszélői modorán is otthagyta ujjnyomát, hiszen a Zendülők Márainak talán legexpresszívebb munkája. A világba beszüremkedett és uralomra törő rossz Kosztolányi elbeszélő művészetének is alapeleme volt. A Zendülők legfontosabb előzménye alighanem az Aranysárkány. A két író azonban merőben más tapasztalatokat szerzett a világban eluralkodó rossz természetéről. Kosztolányi kevésbé intenzív kapcsolatot alakított ki a bűnnel, ez magyarázza regénye negatív alakjainak és eszméinek kicsit vérte- lenebb voltát. A fiatalabb Márai pontosan tudta, hogy mindez — valóság. Az ő lázadói azért választják a különbözést, mert az események meggyőződésükké érlelték, hogy apáik elrontották a világot. Ebben a vonatkozásban neki nem voltak illúziói. Egyetlen menedéknek az irodalmat látta, amely eszményeket őrizhet és adhat, s módja van olyan ideális világot teremteni, melyben érintetlenek a tisztultabb emberi hagyományok. Bár sejtette, hogy a szeretetnek és a szabadságnak is korlátjai vannak, melyeket egyik legkedvesebb „hőse” Csutora ismer meg igazán, mégis úgy vélte: az európaiság tudata, a kaland mitizálása, az iróniával párosult önirónia ele1046
