Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 11. szám - HOMMAGE A MÁRAI SÁNDOR - Vatai László: Márai Sándor naplói (Az ember és az író) (tanulmány)
irodalom, Márai értelmezése szerint, nem volt sehol. Csak írók mutatkoztak. Egyedül Van Gogh villanyozta fel Párizsban: „ ... olyan indulatokat adott az egyszerű témákba, mint egy földrengés. Van valami tektonikus ebben az őrült művészetben.”15 De Van Gogh még századvégi jelenség. A mai Európa idegen volt. Megdöbbentő tapasztalat; eddig Európa szerelmén keresztül viszonyult mindenhez, különösen a magyar életet nézte a tükrében. Kiábrándult? Talán csak reális lett, edződött a világhoz, nyitottabb szemmel nézte a jelenségeket. Nem bújt ki a bőréből, s értékeit is magával vitte, de fogyatkoztak az előítéletei és megcsappant a rutinja. Nagyobb erővel kereste a jelenségekben a valóságot. Enyhültebben látta a magyar létet is, talán csak egy pillanatig; felteszi a kérdést, hogyan vizsgázott volna Európa hasonló helyzetben? S kapcsolt a világ mai valóságához. Még Pesten, európai látogatása után ír a lehetőségről: a kozmikus erők birtokába jutott ember felrobbantja a földet. Nem is nagy kár érte, de a történelem folyamán született gondolatokat nem pótolhatja semmi. Ideje lenne az emberi Gondolatot kiementeni a világűrbe. Márai, akarata ellenére, a valóság súlya alatt megérkezett az apokalipszishez. Nem örül neki, ki akar bújni a látomásból, de mostantól kezdve ránehezedik a súlya. Ennek az előterében nézi a világot, népek magatartását, tudományt és hiedelmeket. Harcba száll vele; visszamenekül a görög világba, de előképekben ott is ezt érzékeli. Másról beszél, másfelé veszi az útját, de a háttér nem tűnik el többé. így indul végleges emigrációjára, 1948-ban. Mindenki számára nagy lépés, írónak pedig tudatosan végzetes. Csak rövid vagy széles skálájú érzelemvilág, s az érdekei kötik a hétköznapi embert a hazájához, az írót azonban a hivatása, ami a nép tudata is. Feladatát csak anyanyelvén teljesítheti. Hazáján túl vállalnia kell a nagyvilágot, s ki örökítheti szavakba annak a valóságát! Oj körülményei közt értelmetlen szavakba! Vagy elveszett, vagy egyetemes jelenség az emigráns író. Ráadásul, kilépett anyanyelve közegéből, kifejező ereje kopik, szavai színtelenednek, elvész az erejük. Eleven valóság a nyelv, benne kell élni az áramában, másképp megcsúfolja az alkotót. Az emigráns írónak vállalni kell, hogy tartalékából alkot: csak akkor lehet író, ha ráadásul nyelvzseni. Erős az emigráció politikai kicsendülése is. Otthon sok minden tabu, külföldön kell írni róla. Ezért választotta a nagyvilágot. Elszakadni a hazától lelkiismereti szabadság vagy lelkiismereti kényszer; a kettő majdnem egyet jelent. Márai így indokolja emigrációba vonulását: „Válságos korokban elkövetkezik egy pillanat az író számára, amikor dönteni kell: nyelvi értelemben talán rozsdásodó szavakkal, de szabadon mondja el, amit akar —, vagy asztmatikus köntörfalazással, törzsökös anyanyelven hazudjon? Ez csikorgó, kemény pillanat. De nem lehet megkerülni.”16 Itt írja le a megejtően hangzó mondatot: „Nincs más haza, csak az anyanyelv.” Nélküle tényleg nincs haza, idegen nyelv idegen életet jelent, más nyelven a szellem másféleképpen formálja a létet, más állagú a valóság, s a nyelvi folytonosság nélkül értelmét veszti az egyén, a társadalom, az ország. Mindez vitathatatlan. De: egypár ember nyelvi közössége idegenek közt még nem jelent hazát. Milliók azonos törekvése is kellene hozzá. Még van anyanyelv, de már nincs haza. Márai nem is a valóság, hanem az igazság követelménye felől közelíti meg a kérdést. A fizikai tényt, ami szükségképp átjátszik a metafizikába, értékproblémává teszi: haza ott van, ahol az anyanyelv az igazságot fejezi ki és formálja. Ilyen módon az emigrációban is otthon lehetünk, s a földrajzi értelemben vett Magyarország nem szükségképpen minden magyar hazája. Bár primér jelentésében is vállalom a tételt: „Nincs más haza, csak az anyanyelv.” Különleges állapot az emigráns lét. Űj kezdést is jelent, s követeli az élet alapjai átvizsgálását, újra kell értékelni mindent. Enélkül csak tévedés, szerencsétlenség, vagy kalandorok szélhámossága. Márai szét is néz a lehetőségek közt, s úgy találja: „Három életforma van: az ulyssesi, a jézusi, a fausti. A többi adóalany.”17 Tudatosan választotta az ulyssesit. Kezdjük a felsorolás végén. Faust az európai kultúra jelképes alakja. Nemcsak Goethénél, hanem egész hosszmetszetében. Nem elégszik meg a kézzelfoghatóval, a 1036
