Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 11. szám - HOMMAGE A MÁRAI SÁNDOR - Vatai László: Márai Sándor naplói (Az ember és az író) (tanulmány)
minden sor. Valami nem létező magyarság volt a témájuk vagy egyfajta nem létező nagyvilág, s benne a hamisan egzisztáló énjük. Márai kivétel: a változó világot kitűnően érzékelte, jobban a magyar valóságnál, s érzelmileg is több köze volt hozzá. De nem sikerült megoldania humanista értékei és a változó világ viszonyát; az értékeknek kellett oldódniuk. Valóban emigráns, a felgyorsult permanens mássáléten túl csak egyetlen valóság maradt a kezében: a magyar nyelv. * örök probléma: milyen ember áll az alkotás mögött, ki hozta létre a művet; az írás és az ember viszonya a végső irodalmi kérdések egyike. Márai tiltakozik az ilyen szemlélet ellen, szerinte csak az alkotás számít; nem győzi támadni az életrajzi írókat. Naplóinak eddig megjelent négy kötete az ellenkezőjét bizonyította: élete és személyisége a legfontosabb tényező a műveiben. Tehetsége csak organizálta az alkotás menetét, saját magát írta Márai is. Nem szubjektív módon vetítette a mindennapjait, hidegen használta az objektív életmozzanatokat. Egyik titka: nem lett egy- gyé a Más-sál, távolságot tartott énje és a jelenségek közt. Mégis csak ő maga forgott egzisztenciális módon a világban és határozta meg a műveit. író volt, tehát természetét és írói programját tudattalanul és tudatosan sokszor áthágta: nem a világban, hanem énje mélyén kereste a választ. Közben a Más alig is érdekelte, saját magára volt csak tekintettel. Pontosan fogalmaz: „Nem szeretek senkit, nem gyűlölök senkit”. Persze, ez csak szépítés és vágy, a szeretet hiánya már egyfajta gyűlölködés. Ideális életállapota mégis a közöny. Magára nézve: a gyönyörben átizzik a közöny; viszont az érzelmi igényt is őrültségnek tartja a másik emberben. Lényegileg egybe is vág a két mozzanat. Sértődött volt és engesztelhetetlen, az önzést értelmezte objektivitásnak. írói mivolta és jelleme szkizofréniára utal. Mégse normális életállapot a közöny, szabadulni kell tőle. Márai eleinte három utat látott: az Istent, a művészetet és a halált. Mintha Adyt hallanánk, legalábbis életműve egy részét, csak szubjektivitása és robbanó ereje nélkül. Érdekes végigkísérni Márait ezeken a viszonyulásokon. Nem tagadja meg magát, az emberszabású méreteket keresi itt is: az Isten nem meghatározó úr, a művészet és a műveltség egyet jelentsen, a halál maradjon csak a periférián. Ezért a zárt világért harcol, bár az örökösen felhasad, végül pedig megérkezik a nyitott végtelenhez. Jelleme és írói törekvései ellenére, illetve a kettő ütközésében, öreg korára felnyílt előtte a mélység. Külső és belső irracionális hatalmak sodrában találkozott élete démonával, s az elegáns irodalmon túl tényleges mondanivalót is közvetített az írásaiban. Cocteaut idézi egy helyen: „írni annyi, mint elárulni magunkat”. Márain is beteljesedett ez az alapvető igazság. Művei zárt alkotások, tökéletességükkel akart hatni, s fordítva történt, mind nyitottabbá váló vergődése szülte a regényeket. Fölényeskedése és a sokfajta menekülés után az Ady, Dosztojevszkij féle írók rendjébe is tartozik. Ez még nem értékítélet, csak irodalmi diagnózis. Megközelítően sorolható csak közéjük, könnyen mérhetjük a mélységet s hiányzik valami a hőfokából, de személyisége és a múló évek ide is alázták (önmaga előtt), s ide is emelték (az olvasók szemében). A kultúra minden porcikájában, a világ többlete, benne folytatja a teremtést az ember. Tudata pedig az irodalom, hozzá számítva a filozófia évezredes vergődését is. Legemberibb ténykedés a földön, néha rendkívül fenséges, máskor röhögtetően lealacsonyít, de mindig a legtisztább tükör s önmagunkká növesztő lehetőség. Márai minden adottságával író, az élet áramának a többlete s erős kifejező képesség teszi azzá. És a félreérthetetlen írói tudat. Neki is kérdése, nekünk is az volt menekülésünk kezdetén: ő-e a megvilágosításul jött író az emigrációban, vagy mást várjunk? Vagy ne várjunk már senkit! Van-e még a szónak életet formáló ereje a világ kis magyar szeletében és szélesebb körben is? Mert eddig — az Isten igéjén túl — a magyar szó ereje tartotta meg népünket. * * 1028
