Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1-2. szám - KOVÁCS IMRE EMLÉKEZETE - Mikita István: Emlékezés Kovács Imrére
Imre Amerikába vándorolt. Nem az amerikai életforma csábította, hanem: hitte, hogy onnan jobban szolgálhatja nemzete ügyét. Mi még a Látóhatár embereivel maradtunk, de termelőszövetkezetbe tömörülve Kanadában — az „új lehetőségek hazájában” — kötöttünk ki. Imre drámai cikket írt Európa elhagyásáról. Ebben reménytelenségének, csalódásának adott hangot. De a Látóhatárt a szerkesztők, írók, kétkezi munkájuk filléreiből megtartók: Európában maradtak. Sajnos mind a mai napig kénytelenek a földrész vándorai lenni. .. A Nemzeti Parasztunió alakuló gyűlésén — 53-ban — New Yorkban találkoztam ismét Imrével. Mindjárt elvitt ismerőseihez, akik tehetős nagypolgárok voltak. Giccs-művészek, s egyéb naplopók, de elvitt a legnagyobb üzletházba is, hol ezt-azt vásárolt, de ugyanazokat nekem is. Lenin-sipkát is vettünk. Azt mondta: „Ha a nap süt, zsebre vághatjuk. Praktikus.” Ebben a nekem teljesen idegen világban és ellenséges környezetben nem éreztem jól magáimat. Sz. Szabó Pádnál laktam. A Parasztunió szállását sem (fogadtam el, csak a közös ebéden vettem részt, ahol Harriman ült az asztalfőn. Pár nap múlva visszautaztam Kanadába. Imrével csak 1956-ban New Yorkban találkoztam újra. Ez volt az utolsó találkozásunk. November eleje lehetett, jöttünk-men- tünk a városban, hogy hallhassunk újabb híreket. Egyik helyen találkoztunk Zilahy Lajossal is, ki peticionált az amerikai kormánynál, hazánk ügyében.. . persze eredménytelenül. Imre nem hitt az amerikai ígéreteknek, de úgy viselkedett, mint aki még nem fordít hátat. Többször mondotta: „ez a bástya nem megnyugtató, de nincs más, a földsáncok elavultak.” A nyugati emigráció összesereglett egy New York-i szállodában. De amikor mindannyian asztalhoz ültünk, s bemutatkoztunk Nagy Fe- renctől kezdve Müikita Istvánig, (kiderült, hogy grófok, bárók, méltóságok foglalják el a főhelyet, de talán még többségben is vannak. A megnyitó után az asztalra ütve felálltam, s előbb a halban, majd később az udvarban ültem le. Utánom jött Borsodi Pista, Imre üzenetével, hogy legalább a szavazáson vegyek részt, de ezt sem vállaltam. Pista nekem adott igazat. De azt is megsúgta, hogy az amerikai ígéreteknek semmi alapjuk nincsen, nem is volt. A november eleji napokban még összejöttünk parasztpártiak, Sz. Szabó Palinál. Imre teljes kiábrándultságában azt mondta: „Ezek után élve már nem, de talán haló porunkban sem térhetünk haza”. Én Hamza Bandi református lelkésszel elhagytam New Yorkot, Daytonba, egy középnyugati városba mentünk, s az odaözönlő magyar menekülteket láttuk el élelemmel, ruhával, lakással s munkahelyteremtéssel. Hamza emberfeletti munkát végzett. Sarkában voltam én is. Karácsony után visszakerültem Kanadába, elküldtem hazatérési kérelmemet a New York-i magyar konzulátusnak. Hosszú huzavona után a párizsi Magyar Követség révén 1961-ben kerültem haza. De ez már az én kálváriám ... (Biharugra, 1988. március 5.) 94
