Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - HOMMAGE A MÁRAI SÁNDOR - Pomogáts Béla: Búcsú Magyarországtól (Márai Sándor: Föld, föld!) (esszé)

kenyeret kell adni az éhezőknek, valamilyen államfélét kell építeni a cserepekből, amit a rablógyilkos horda, melynek nagyrésze megszökött már, reánkhagyott. De ez a kisebbik feladat. Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember leikéből a »jobboldaliság« címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, mint »keresztény magyar ember«, előjogokkal élhet e világban; egyszerűen azért, mert »keresztény, magyar úriember«, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem »keresztény-magyar«, vagy »úriember«, tartani a markát, s a keresztény-magyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidó-birtokot, potya nyaralást a Gallyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a »jobboldaliság« igazi értelme.”

Negyedszázaddal később Márait érthetően már nem az 1945-tel lezárult korszak visszásságai és bűnei foglalkoztatták, hanem azok a visszásságok és bűnök, amelyeket az új korszak hozott. Hiszen, hogy csak a legfájdalmasabb tapasztalatokat említsem, közelről vagy távolabbról tanúja lehetett a berendezkedő Rákosi Mátyás-féle diktatúrának, a kirakatpereknek, annak a féktelen terrornak és leverésének, majd az iszonyú megtorlásnak, amely még ebben az akasztófákkal zsúfolt magyar történelemben is példátlannak bizonyult. Ilyen súlyos történelmi tapasztalatok birtokában az 1945-tel lezárult történelmi korszaknak már nem a bűnei voltak szembeszökőek, inkább azok az értékek emelkedtek ki az időből, amelyeket a sztálini diktatúra letarolt. Márai persze továbbra is elutasította a „jobboldali” kalandorpolitikát, a talmi „dzsentroid” gőgöt, az ellenforradalmi politikai berendezkedést és az elmaradott társadalmi viszonyokat, mindazonáltal mind erősebb nosztalgiával gondolt vissza annak a talán töredékes és kezdetleges, mégis élő és fejlődő magyar polgárosodásnak az eredményeire — szellemi és morális értékeire —, amelyeket az erőszakos társadalomátalakítás szinte mindenestől elsodort. Vitatkozott ő eleget ezzel a magyar polgárosodással is, kivált Budapest talmi és tolakodó burzsoáziáját vetette meg, a kassai vagy kolozsvári patrícius polgárban és polgári értelmiségiben látva az európai mintájú fejlődés letéteményesét. Ezt a polgári fejlődést azonban igenis fontosnak, sőt nélkülözhetetlennek tekintette, a magyarság európai felzárkózásának, elhelyezkedésének zálogát látva benne. „A polgár — írta emlékiratában — számomra a legjobb emberi tünemény volt, akit a korszerű nyugati műveltség alkotott, mert a polgár alkotta meg a korszerű nyugati műveltséget: amikor egy elöregedett társadalmi hierarchia megsemmisült, egy megbillent, tótágast álló világrenden belül a polgár teremtett egyensúlyt.”

Ennek a polgárosodásnak az elveszített esélyeit siratta, midőn évtizedek múltán ismét búcsút vett korábbi életének színhelyeitől és kereteitől. A Föld, föld! valójában nagyszabású búcsú és rekviem, amely a magyar polgárosulást, a polgári életformát, a polgárság klasszikus értékeit (a szellemi és erkölcsi igényességet, valamint megbízhatóságot) siratja el. Ez a sirató azért lehet oly megrendítő, mert az író nem történelemfilozófiai vagy társadalomtudományi elvontságoktól vesz búcsút, hanem saját egykori életétől, mondhatnám így is: egykori önmagától, attól az identitástól, amely alkotó munkájának motorja volt, attól az életformától, amelyet szeretett, amelyben jól érezte magát. Az emlékezés pontosan és árnyaltan rögzíti a végbement korszakos fordulat történelmi és társadalmi következményeit is, számot vet a háború esztelen rom1022