Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 11. szám - HOMMAGE A MÁRAI SÁNDOR - Habsburg Ottó: Egy európai drukker (A 80 éves Márai)
HABSBURG OTTÖ Egy európai drukker A 80 ÉVES MARAI* Sokat köszönhetek Márainak. Magyar nyelvet, európaiságot, elvi szilárdságot. Mindegyikből adott, fontos fordulókon, éppen jókor, alkalmas időpontokban. Sok pluszt, többletet a meglévőhöz. Magyar nyelv. Anyanyelv, anyanyelvem. Téves nézetekkel ellentétben én nem „megtanultam” a magyart, hanem gyermekkoromtól kezdve vele nőttem fel. Elmondottam már régebben, hogy apám, a király, a császár Etelka húgomnak s nekem Petőfi-verseket szavalt a bécsi Schönbrunnban, s dajkáim, nevelőim, a Pozsony melletti parasztok, gödöllői pajtásaim, hitoktatóim megfürösz- töttek nyelvünkben. Benedekrendi tanáraim, Pannonhalma követei utánam hozták a spanyolországi számkivetésbe is édes anyanyelvűnket, s érettségimre Arany János mondavilágával készültem. Aztán, egyetemi éveimben s utána, olvasmányaim elsősorban a politika és szociológia nyelvezetét hozták hajlékomba, a népi írók munkáit tanulmányoztam, Féja, Kovács Imre, Illyés, Kodolányi, Matolcsy Mátyás földreformterve, Szabó Zoltán Tarái helyzete, a Viharsarok, a néma forradalom, a föld problémái foglalkoztattak, s emellett a magyar napilapok jobb és rosszabb nyelvezete szűrődött belém; közben pedig a magyar nyelv bástyáját körülözönlötte az idegen nyelvek naponta ömlő árja, tudjuk, hogyan van ez az emigrációban, a külföldi életben, a hétköznapokban. így aztán időről időre, hogy ne kopjék, ne váljék avíttá magyar tudásom, s ne csak a politikai nyelvezettel rendelkezzem, időnként, mondom, meg kellett merítenem nyelvtudásomat új magyar írói alkotásokban. Mindig voltak jó tanácsadóim, hogy kit vegyek kézbe, s New Yorkban egyszer a nagy öreg, ki fokozódó süketsége miatt még jobban élvezte az írott szó szépségét, a briliáns Fenyő Miksa azt mondotta — olvassak Márait. Olvastam hát, szinte megint mint diák, hisz hogy is mondta Ady? „Megéri a világ, ha marad az ember, az ami volt, bátor, szabad, küzdőlelkű diák.” Valahogy így, a pontosságot nem garantálom, fejből idéztem. Szóval, a küzdőlelkű diák mohóságával vettem kézbe Márait, hogy megint tanuljak, másodszor, harmadszor, újra és újra, tanuljak anyanyelvet anyanyelvemen. Túl meséjén és mondanivalóján, a szavait, kifejezéseit lestem, azokat mérlegeltem, jegyez- gettem, eltettem őket magamnak. Tőle tanultam, hogy az ábránd „könnyűlábú ló”. Hogy a portások „kuksolnak” a fülkében, s hogy nemcsak ferde szemmel lehet nézni valamit, hanem az is jó, hogy „görbe pillantás”. Márai hozta vissza nekem ezt a szót: „őgyelegni”. S tőle kaptam újra ezt: „dünnyögni”. Azt is, hogy „mütyürke”. Meg, hogy a „csend úszik”, s hogy vannak írók, akik „szaj- kolják” a közhelyeket. Márainak köszönhetem, hogy egy magyar gyűlésen sikert arattam, pusztán azzal, hogy bizonyos nagyhangú politikussal kapcsolatban ezt a kifejezést használtam: a végén már nem bírta szusszal, kifogyott a • Oj Európa, (München) 1981. március—április 1001
