Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1-2. szám - Görömbei András: Sütő András: A lőtt lábú madár nyomában (kritika)
Ezt a reménységet azonban erősen keresztelte az ellene dolgozó valóság, aZ a nemzeti megkülönböztetés, az a politikai elnyomás, melynek következtében az erdélyi magyarság megőrzésének gondjában élő írónak a szétszóraitással kellett szembenéznie, a közössége homlokráncaiban élő gondok megszólaltató]ánaik a reménytelen várakozás és a totális kiszolgáltatottság érzéseiről kellett újabb drámáiban hangot adnia. Az Advent a Hargitán és az Álomkommandó szomszédságában pedig olyan jegyzetek születtek tollán, melyekben csak a képzelet társalkodhat már kis unokájával. A drámák személyes hátterét is bevilágítják a jegyzetek, s az egy-két vonással közéjük illesztett korábbi írások. Így az emlékezetes Kék álhalál című novella is. Sütő András emlékezetében építi föl újra a pisztrángos, medvenéző napokat, a régi mondjuk-játékokat, beszámol siikaszói zúzmarás leveleiben a messzire szakadt unokának a magányos várakozók utolsó megcsalt reménykedéseiről, s számba veszi a pusztulás módozatait, az anyanyelvűnkből kieső lélekvándorokat, s az Idő markában folytatás nélküli pusztulásra jutott öregek utolsó sóhajtásait, mezőségi sírásait. Ami szép, mind csak emlék, de az emléken is ott a veszteség árnyéka, hiszen „nincs kivel emlékezni”. Pedig a Kék álhalál éppen az erdélyi magyarság életakaratát, az élet első biztos jelét, a gyermek első sírását a rossz előjelek rengetegéből is kiváltó küzdelmét mutatja. Az életbizalom emberi szépségét, az éltető szándék diadalát fogalmazta. Ez a régebbi novella éppen ezért ellenpont is a Levelek a fehér toronyból darabjai között. A pusztulás, a szétszóródás, elkallódás módozatait lírai érzékenységgel vizsgáló Sütő András szinte azáltal is szembeszáll az újabb történelem embertelen pusztításával, hogy pompázatos fényében ragyogtatja az emlékeket, a valaha volt közösséget, s azt az anyanyelvet, melyet „Heródes-fattyak” vettek üldözőbe. Gyönyörű közösségi és szemléleti értékeket mutat meg levelei révén, ezek drámai sorsából tűnik elénk az az igazságtalanság, melynek révén maga az emberi méltóság sérül halálosan, jóvátehetetlenül. Legyen bár látszólag igénytelen az alaptörténet, amit följegyez Sütő András, gondjának szorításában mindig eszméltető távlatot kap egy-egy részlet, példázattá emelkedik egy-egy mondat. Sütő András szemléletének szökellő képzetkapcsolásai, sűrű értelmű megszemélyesítései, rétegezett metaforái, a itragikumot játékkal is mélyen sugárzó megnevező ereje tárgyi világának szűkössége ellenére tág világot teremtenek. Csak virtuálisan, szemléletileg persze, s így az egész ciklus a leszo- ritottság, megnyomorítottság érzésével telített. De ebből fölszámyal a körülményei ellenére is épségben megőrzött lélek. Nem készít színes szavakból szivárványhálót, de lőtt lábú madárként, sebzetten is a hűséghez és a megmaradáshoz gyűjti az erőt, hogy a tiltó táblákról a felkiáltó jelet a megmaradás lehetőségére helyezze át. Annak keresi a módját, hogy „az legyen lehető, ami lehetetlen”. 9U r
