Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 11. szám - HATÁR GYŐZŐ 75 ÉVES - Károlyi Csaba: Határ Győző: Anibel (kritika)
szótlanul továbbmegy, mikor később véletlenül összetalálkoznak. A regény vége a szerelem gyötrelmeit és mindenhatóságát állítja előtérbe, Simon szájába adva a szerelem misztériumának mindenek előttiségét: „Ezt nem tagadhatjátok meg Attisztól, isteni Haragvók! Irgalmatokat a misztériumban!” Mielőtt azonban mindent nagyon komolyan vennénk, nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Határ Győző annak a lehetőségét is több helyen megvillantja — hasonlóképpen, mint az Éjszaka minden megnő című regényében —, hogy ez az egész történet csak egy álom, vagy legalábis olyan, mint egy álom. (Egy olyan írónak, aki a saját nevét és személyét mint idegen elemet elrejti a könyvében, talán érdemes figyelni az ilyenfajta furfangjaira is.) Erre utal Sömjén Simon többször előkerülő álomkórja. Hol arról értesülünk, hogy már „nincs tisztában a felébredés művészetével”, hol arról, hogy ha éppen tökéletesen ébren volt, akkor meg az volt a baja. Egy helyen Simon azt panaszolja: „Ügy ébredek, tudod Ede, mint a bennszorult dugó: mennél jobban igyekszem kipiszkálni magam, annál mélyebbre csúszom az álom üvegében...” „Alszol? Most is?! — Azt hiszem, igen. .. . Nem tudok felébredni.” Ez az álomkór persze csak az egyik értelmezési lehetőségként merül föl, mindenesetre azonban összefüggésbe hozható azzal a mákonyt kereső magatartással, melyre a már idézett utószó hivatkozott. Az Aurora-kiadás utószavában beszél a regénnyel kapcsolatban Határ „a Stend- hal-i »-kikristályosodott-« szerelem”-ről is, ami akkoriban „a szerelem eszményi modellje” volt és ma „úgyszólván kiveszőben van”. A kristályosodás szó Stendhal szerint „a szerelemnek nevezett őrültség legfontosabb jelenségét nevezi meg”, melynek lényege a következő: „A hatás ... pontosan ugyanaz, mint amit a kristályosodás idézett elő a ... kis gyertyánfaágon.” (ti. a sóbányákban a bányászok gallyakat dobnak a tárnába, és néhány hónap múlva „a gallyakat apró kristályok végtelensége borítja”). „Télidőben leveleit vesztve, ez az ág minden lehetett, csak épp ragyogó nem. A só kristályosodása e gally feketés ágacskáit oly ragyogó, oly nagyszámú gyémánttal borította be, hogy csak elvétve látni az ágakat olyannak, amilyenek valójában.” Azaz a szerelmes nem olyannak látja szerelmét, mint amilyen az valójában. (Stendhal: A szerelemről). Ez a gondolat — ha jól értem — Határnál nemcsak az Ernike-szerelemre vonatkozik, hanem áttételesen az egész regényre is, amely ugyanis lényegében úgy próbál a történet koráról beszélni, hogy nem figyel oda rá igazán, pontosabban nem olyannak látja, mint amilyen az valójában. Találván ehhez egy helyenként szipor- kázóan brilliáns kifejezésmódot, egy hol ironikus, hol egészen patetikus, de mindenhol alapvetően játékos és egyben szinte álomszerű, tehát nem a korhoz illő hangvételt. És találván egy olyan témát, amely körül elálmodozhat az író egy nem éppen álombéli valósággal szemben. Amint ezt a regényzáró Hilárion című költemény (mely címében minden bizonnyal a latin hilarus=vidám, jókedvű szót rejti) kezdő és zárósorai is megfogalmazzák: „a valóság ha koldusböjtre fog / jobb holdálmokban élni, mint sehogy”. CSzépirodalmi Könyvkiadó, 1988.) 977
