Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Vékony Gábor: A dák-római kontinuitás-elmélet a koraközépkori Erdély történetének tükrében (tanulmány)
VÉKONY GÁBOR A dák-római kontinuitás-elmélet a koraközépkori Erdély történetének tükrében A római birodalom Balkán-félszigeti hódításának eredményeként jelentős számú latinul beszélő népesség jelent meg a félsziget északabbi és nyugatabbi részein. E keleti romanizmusnak az újkorban csupán két maradványát ismerjük, a román és a dalimat nyelveket. Az Adriai-tenger partmenti városaiban beszélt dalmát már a múlt század végére kihalt, a román nyelvnek viszont négy ágát is ismerjük Déikelet-Euró- pában: a Romániában és a környező országokban beszélt északi románt (gyakran dákorománnak is nevezik), a Görögországban, Jugoszláviában, Albániában beszélt arumunt, a bulgáriai meglenorománt és az Isztriai-félszigeten beszélt isztrorománt. Ez a négy román nyelv a XI. század után vált el egymástól, addig egy kisebb területen beszélték az előzményét. Ennek az előzménynek, a közrománnak az első emlékei a VI. század legvégén tűnnek fel a Balkán-hegységtől délre, helynevekben és glosszákban, VIII. században pedig egy vlachoriohin nevű népről hallunk Thessza- loniké környékén, akiket az akkoriban és a középkor későbbi időszakában következetesen vlach-nak nevezett románokkal azonosíthatunk. A román nyelvek kialakulási területe az albán nyelvvel és a bolgárszlávval való kapcsolatok miatt a Balkán-félsziget déli részére tehető, itt őrizték meg a helyneveket is az amtiquitástól az újkorig folyamatosan, így mások mellett éppen Thesszaloniké nevét is. A románok vlach nevének első biztos felbukkanása 976-ra tehető, amikor vándor vlachok Kiastoria és Prespa között megölik a későbbi bolgár cár, Samuel Dávid nevű testvérét. A mai Jugoszlávia és Görögország határán történt esemény után 1020-ban már az egész Bulgária területén élő vlachokról hallunk, s a X. században többször is említik itt őket. Jellemző, hogy már ebben az időben is pásztorokként ismerik őket, Anna Komnene bizánci császárlány említi, hogy akik nomád életmódot választottak, azokat a köznyelv vlachofcnak nevezi. Azaz, már ebben az időben is, ahogy később is gyakran találkozunk ilyen vonatkozású adattal, a vlach név nem csupán románokat jelölhet (noha ekkor kétségtelenül azokat jelöl többnyire), hanem más, pásztoréletmódot folytató csoportokat is. A XI. század második feléből származik a Balkán-félszigeti vlachok eredetére vonatkozó első adat is. Kekaumenos bizánci hivatalnok írja a vlachokról: „...ezek az ún. dákok és bessosok. Előzőleg pedig a Duna folyóhoz és a Saoshoz közel laktak, amelyet most Savas folyónak nevezünk, ott, ahol most a szerbek laknak, megerősített és hozzáférhetetlen helyeken. Ezekben bizakodva barátságot és meghódolást színleltek a rómaiak régebbi császárai iránt és erődeikből előjőve fosztogatták a rómaiak tartományait. Ezért aztán megbosszankodva rájuk... elpusztították őket. Azok pedig eltávozva az ottani vidékekről, szétszóródtak az egész Epeirosban és Makedóniában, többségük azonban Hellasban telepedett meg.” Kekaumenos szövege a felületes olvasó számára a románöknlak a dákoktól (és a bessusoktól) való eredetének bizonyítéka lehetne, ezzel valójában a dákoromán kontinuitás elmélet bizonyítéka is. Csakhogy Kekaumenos a vlachok eredetibb hazáját az akkori Szerbia területére helyezi, vagyis a mai Szkopjétól északnyugatra, Bel324
