Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 9. szám - Vasadi Péter: Egy " bús lovag" öregjei (kritika)
egységesebb hang felé lépett. Nem vissza, hanem előre, hiszen nem iá kísérletek feladásáról, csak korlátozásáról, érvényességi körük pontosabb felismeréséről van szó. Ennek eredménye e könyv, melyben a különböző alaphangú versek sejm egymással ellentétesen, hanem — kevés kivételilel — párhuzamosan, egymást árnyalva hatnak. Fogalmazhatunk úgy, hogy Marsall pillanatnyilag egy szőkébb keresztmetszeten át igyekszik a tágasabb világ felé. Ez törvényszerűen nagyobb energiát jelent, amely még valóban messzire vihet. Kíváncsian várjuk: mennyire, hova? A csuparánc-börű, csupa-figyelem, éretlen és érett tombolásoktol csatatér-arcú Marsall László — akiit „úgy csináltak, . .. hogy egy kandúr meg egy bőregér összeállt” (Török úr) — az öregekről ír Negyvenegy öregek című verskötetében. Nem idős ember ír itt róluk, baneim egy agg szempár járatja tekintetét a leépülő életeken, és behatol az öregség rejtegetett szégyenei mögé is De ez a szempár sokkal vénebb azoknál, akiket néz. Ám akiket néz, nemcsak öregek, hanem az ő öregjei — vagyis szereti őket. Egyáltalán nem elhanyagolható szempont! Sőt, talán ez a vonás a legfontosabb ebben a figyelemben, ebben a — lírai — viszonyban, ebben a kötetben. És mivel szereti őket, nincs benne, az agg szempárban, de a költő tollának rovásaiban sem kímélet, takargat;ls, hamis kegyelet, mellébeszélés. Ahol a költő aláás, beleás a hanyatló test, a keserű miliő, a tehetetlenség fölgyülemlett kacatjainak tömegébe és „kirámol”, ott nem tagadja meg sajátos könyörületét sem, bár ez a kö- nyörület szigorúan a művészi eljárás, ia megjelenítés, a kifejezés szolgálatában áll. Azaz, sokszor nem könyörületnek látszik. Az agg szempár birtokosa „Ül és bámészkodik” (Az álmodozó), s miközben nézi az elárvult, bugyor-szívű öregek csapatának lassú vonulását, mintha végképp elengedte volna koráhbi stílus-kapaszkodóit (a szerkezet matematikai és filozófiai áttételeit, a szürrealista meglepetéseket és töredezettségei, a ilegendaképzés vadságait), és semmi mást nem tesz, mint számba vesz. Együttérez. Maga is tempósan, öregesen elbibeíődik a látvánnyal, néhol a látomássá terebélyesedő látvánnyal, és most már egyedül a megírásban találja költői föladatát. Amit akar, mindenesetre ez és ennyii. Amit azonban tud, az túlcsap akaratán, azt vele akarja benne valami s ilyenkor rendkívüli sorok, erők, deklamatív energiák, hatóterek születnek tolla alatt: Az életetek, fecsegésetek szomorú vize nem kell, kiköpöm! Alkonyodó odúmban itt és most is Franciaországban a kommunista kolónia telkének szénapadlásán egy régi gyöngyházgombot nézek mereven, s támad hirtelen fényesség, aki Saulust Pállá avatta, szétroncsolja fukar-fene Énségemet, sodorja csöppjeit egy világ-zsáknyi tojás csíráiba, akik ti vagytok. Ezután: a csodálkozás, a tisztelet, a szeretet ingathatatlan tanára leszek és vagyok — így döntöttem, vagy döntött általam ő, akit Teremtő Életnek mondok. VASAD! PÉTER (Boér Jenő Embertársunk) 851 Egy „bús lovag” öregjei
