Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Vasadi Péter: Váczi Tamás megidézése
VASADI PÉTER Váczi Tamás megidézése Az alábbi írások szerzője tavaly ősszel, 31 éves korában meghalt. Fiatal asszonyt és négy gyermeket hagyott maga után. És elkészült, meg el nem készült műveket, írásokat, rajzokat és kisebb zenei alkotásokat. Váczi Tamás szakképzett zenész volt, pozanon játszott, de utóbb határozott és egyre növekvő fölfedezéssel fordult az irodalom felé. Olvastam az idén megjelent könyvének — A tárgyi helyzetnek — kéziratát, láttam füzetté összeállóit rajzait, ismertem a könyvbe rendezett interjúinak és zeneesztétikai tanulmányainak egy részét. Tamás a barátom volt. Az ma is. Nem mondhatom, hogy kiforrott íróként ment el közülünk. De voltak — tucatszám — olyan oldalai, amelyekre ezt a szót kell leírnom: lélegzetelállító. Ezeken az oldalakon a tapasztalat, a sűrítő líraiság, a megtalált, egyetlen szavak, a nyitott érzékszervekkel vonuló figyelem, a minél melegebb, annál valóságosabb emberszeretet, és mindezeken túl vagy ezefkjben a könyörtelen pontosság oly kompozícióban illeszkedett, amely nem mindennapos a mai magyar irodalomban. Személyes volt Váczi Tamás ott is, ahol átlagos írások születtek a tolla alatt. Időnként romantikus lejtőkre csusszant ez a toll, máskor vakmerő mondatokat írt le, amelyekről később kiderült, csak meggondolatlanságok. Hirtelenségek. De nem ez a fontos. Tamás műve kibontakozásának legelején, a röpülés néhány métere után bukott le, halálosan eltalálva. Keserves, majdnem elfogadhatatlan a tény, hogy ez a mű egészében örök ígéret maradt. De mi a csudát jelent az, hogy egy mű örök ígéret? Azt, hogy beteljesületlen. Hogy kínunkban nekünk magunknak kellene a szerző helyett megírnunk az ő könyveit. Ami lehetetlen. Az ember csak lapozgat a hagyatékban, itt is egy lehetőség, ott is, amaz már megvalósulóban, emez épp hogy elkezdődött. Az a monumentális, száz oldalra rúgó regényvázlat, az a legelevenebb benyomásom a hagyatékban. Annak az emeletes háznak a homlokrajza és a keresztmetszete, a lakások berendezése, hogy ki az, aki az emeleti lakásban az első ablak mellett szokott olvasni, és ki az, aki a második ablak alatt alszik. És T. néni, aki a fokhagymaszagú konyha és a birsillatú kamra között éli le az életét és most leballag a lépcsőn, és tizenkét oldal szól erről a leballagásról, nagyszerűen. Látom a földszinti öreget egy rajzon, sapkában, vastag ősz pofaszőrrel az arcán, itt meg az utalások nyílvessző záporában az első napok története van megrajzolva: melyik naptári napon s mivel indul a cselekmény, ki kiabál föl s kinek az erkélyek alól, ki mit gondol az esős nap reggelén, miközben lehajolva bajlódik a szőnyeggel? Aztán hirtelen valami — imádsághoz hasonló — vallomás és kérelem következik egy lap oldalán, kusza keretben. Az ember nem tud másra gondolni: a magyar irodalom egyik jelentős regényének a placen- tába keveredett, elvetélt embrióját tartja a kezében. Nem emlékezem Váczi Tamásra, az emlékezés nem kenyerem. Még ha annak mondanám, sem. Egyszerűen jelen vannak bennem a „dolgai”, jelen van ő maga, ahogy ezernyien, élve vagy holtan, mindegy. „Itt bent” nem a halál választja el egymástól a létezőket, hanem a szeretet tereli őket össze. Ki tudja, nem halódik-e „ott kint”, aki él s nem él-e, aki halott? És miért lenne két dolog az ember és a műve? Azért, mert így veszi számba ezt az irodalmi s egyéb emberi rendtartás? Hátha téved? És míg köztünk járt-kelt az az ember, miközben élte, írta, szorongta, szülte és szövögette az életét, voltaképpen a művét cselekedte. S miután meghalt, a műve cselekszi őt egyetlen, áttekinthetetlen organizmusban. S mikor végkép a Létbe ágyazódik ez a létezés, azontúl szétszakíthatatlanul egyek ő és a műve, együtt az ő élete. Jól tesszük tehát, ha a műveket az élet szerves részének tekintjük, az életet pedig műnek, mindkettőt a tisztelet, a várakozás és a hit alázatosságában, kifejezvén, hogy érhet még minket oly meglepetés, amely itteni mérlegelésünket elbizonytalanítja, s ottani bizonyosságként ránkkopoghat. 427
