Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Balassa Péter: Meghívás közben (Klimó Károly katalógusába)
BALASSA PÉTER Meghívás közben KLIMÓ KÁROLY KATALÓGUSÁBA (Aki ezt írja, gyerekkorában nem volt képes egy rendes vonalat megrajzolni, kézírása rendszertelen, és alighanem csúf, mégis szereti a rendet. Amit alább ír, csak sejti, bizonyítani nem tudja.) Egyszer láttam egy par ászt parkot, valaíhol Nyugat-Magyarországan, alig egy hold, szelíden emelkedett fölfelé, egy erdő sötétjéhez érve. Tetején három épület, kettejük derékszöget alkotott egy harmadikkal. Ebben a térben, amely lehetett volna Burgundiában, Elzászban, Bu-rgentandban, egy wachaui tanyán vagiy Schallaburgban, húsz-huszonöt ember, fiatal lányok és fiúk, meg sok kisgyerek önkéntelenül alakuló koreográfiáját, valószínűtlen belső békéjét láthattam néhány napig. Valami képtelenül közöset. Olyasmit tehát, ami nincs; néztem, néztem, holott magam is benne voltam ebben a — mondjuk így — lassú, derűs táncban. Néztem, miint Tairkovszkij valamelyik tanácstalan kételkedője, a hiperaiivildzáoióból egy esőmosta tájra érve-tévedve. A látvány, a kép szélén egy kövér lény hirtelen felsírt, kétségbeesetten, aki én is lehettem volna akár. Azt hittem egy pillanatra, hogy valami ősegyházba csöppentem, egy névtelen együttesbe. Azt hittem egy pillanatra, hogy az élet korrigálása akár végre is hajtható, észrevétlenül szelíden, meg hogy nem kell többé perlekedni, mert mindaz, amit látok, habár magam is benne vagyok, a szélén, az minden per és szemrehányás után tárul fel. Kínzó adomány volt mindez, mint egy festmény. Mert nekem körülbelül az jelenti a -festészetet, ami az örökös lázadás után következik; ez a látvány azt állította, -hogy következik még egyáltalán valami. Annak, aki a -fentiekről sbeszámolt, minden kép tájkép. Minden -igaz (jó) kép a valóság szigete. Valóságosabb az úgynevezett valóságnál. Éppen ez az élesség zárja ki az utánzás érteiméiben vett realizmust. A festészet a látás és a látvány életformája, amelyben kitüntetett szerepe van a némaságnak. A kép- nézés csöndje kezdettől titokzatos számomra, mégis úgy tűnik, ebben van a festészet egyik kulcsa: a hallás és a -beszéd szervének csöndjében, amely a szem intenzív működésére felel. A képnézés csöndjében mintha az a tapasztalat tanyázna, hogy a festészet (talán) olyan vakító álmok látványa, amelyek soha sehol senkivel nem estek meg. Behajózás Cythére szigetére. -Ez a sosemvolt látvány — ami a festészet — személytelen; a legvallomáso-sább -festészatb-en is a személyen túli látvány uralkodik, és a képnézés csöndjében mintha elporladna a személyiség, ama híres figyelmetlen. A szem a létezés közvetlen érzékelésének szerve — „nem emberi.” A jó és -igaz kép mindenen túli realitás, ezért nem lehetséges realizmus; nem ismerek ezoterikusabbat Van Gogh híres parasztcipőinél. Mindenen túli, tehát abszolút -tárgyilagos és materiális, benne, rajta minden -jól van, mert minden a helyén van. A kép tehát: struktúra, struktúra és megint csak struktúra. Minden úgy van, ahogyan, és másképpen nem lehet. Jó és igaz kép ezért (talán) nem is lehet -csúnya, (bármi legyen is rajta, de hogy -ettől automati354
