Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 9. szám - Pomogáts Béla: Az ismeretlen valóság vízjelei (Jegyzetek Marsall László verseihez) (tanulmány)

mek jelzik, hogy Marsall László nem minden irónia nélkül vet számot a körötte kavargó élettel. A szöveg komikus mozzanatokból épül, ez a komikum azonban az abszurditások világából való. Legenda a szélmalomról című Don Quijote parafrázisának valóságos ötlet-tűzijátékot gyújtó kezdősoraira hivatkozhatom: „Borsszem Vitéz, mint anti-don Quijote — Padre nuestro! igen rohamoz parány szélmalmot, amely mezza voce / kelapelget és huzatot okoz, s még nem tudhatni, vajon fi- lantrop-e, ' vagy pöttöm embert Imeolen fölpofoz, / ő pikájával úgy szügyön döfi a malmocskát, hogy röpül Fossbury- . stílusban, száll hanyatt és vitorlája, / mert fuvallanah felszálló szelek — nem éppen úgy, mint tengervizi rája, de mint golyóbis-hasú szélkelep — míg hull megőrt liszt s gabona korpája —, Habsburgok földje fölött ellebeg: csodálja kösz. érsek, büdösbogár, ' sztratoszférában minő sáska jár.’’

A szavak és képzetek, ötletek és szóképek merész játékát erőszakos kegyetlenséggel törte meg egy fájdalmas veszteség. Ahogy a költő maga mondja: „váratlanul és »-tragikus körülmények között« — az újságírás tárgyilagossá koptatott (mintáját most szándékosan vetem ide — meghalt a fiam, a kamaszkorból éppen kilépő. Hallgathattam volna, hallgathatnék róla, mint a fájdalmukat is temetni tudók. Azt mondom neked, akárki vagy: ember — nekem ez nem sikerül." Igen, a váratlan halál brutalitása valósággal felforgatta azt a nyelvi játékosságra, költői apokrifokra és parafrázisokra épülő világot, amelyet Marsall egy évtized leforgása alatt létrehozott. Igaz, az új verseskönyv a tragikus veszteségtől függetlenül is nehezen kialakított egyensúly megbomlásáról beszél, erre a szomorú tapasztalatra utalnak a Ballada békeidökban vagy a Képzelgés álmatlanul sorai. És a halál, mint erőszakos vendég, máskülönben is megjelent, erről árulkodnak a Papp Zoltán és a Kormos István emlékére írott költői rekviemek (Múlt időben beszélni rólad..., Csalánca balladája), illetve azok a költemények, amelyek árvaságról és magányról panaszkodnak (Hogy apám halott..., A hirtelen elárvulás óráján), s maguk is keserűen vetnek számot az elmúlással: „míg e pár sort idézem, már Imeg is érkezem, / ruhámait ledobom — valami nagy gödör vám ott —, / dörrenés, kék villanás, lefekszem tisztességesen, / végre otthon, végre névtelen halott vagyok, ' megmarkolom a kék villanást. és torkomra szorítom: a hajnalcsillagot” (Rögtönzött öröklétben).

Kisfia hirtelen halála — egy végzetessé vált balatoni viharban — mindezeknél súlyosabb csapást jelent, valósággal porba sújtotta a személyiséget. Az új verseskönyvben egymást követik a siratok és gyászénekek: a Torkomban forog, az Ülni az ablak előtt, a Szemtől szembe, A kezét kerestem, az És Ö eltűnt elveszett éjjel, az Ahol a legfényesebb. Az élő magyar költészet talán legmegrendítőbb rekvieme ez a néhány költemény. Nemcsak az ártatlan kisfiút siratja el, az egész veszendő emberiséget, magát a költőt is: „Mi lesz velünk, ha egyszer ránk derül: J az élő halott és a halott élő, és fájsz nekem, mint én fájok neked, s nem felenként, de mindig üt az óra, ' és minden való: a volt a van és a leszen, s az ember is csak örök metafora...” (Egy csontszilánk). E halotti versekben is igen fontos szerepet tölt be a nyelvteremtő készség, amely most a régi magyar költészet zsoltáros-zso- lozsmás hagyományaiból merít. A Halotti beszéd ismert szavai és fordulatai térnek vissza, a Jelenések könyvének ritmusokba szedett népies átirata tűnik fel, a középkori himnuszköltészet kifejezései szövik át a sorokat. Ha korábban a szürrealizmussal, illetve a barokkal — annak is „gongorista” változatával — érintkezett Marsall László költészete, most a középkori gótikus művészettel érintkezik. A tapasztalati világ rejtett értelmét keresi, már nem a szó, hanem a gondolat foglalkoztatja, és ez a gondolat túlmutat az érzékelhető dolgok körén. Egyszerre lesz nagyon személyes és nagyon személytelen, átadja magát a létezés hatalimias áramainak, az ismeretlent ostromolja, a versen mint titkos vízjel ez az ismeretlen valóság üt át.

842