Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 1. szám - Radics Viktória: Az ember mélye (Kertész Imre: Sorstalanság) (kritika)

Félholtan, útban Zeitzből a temetőhely, Buchenwald felé a testi-lelki nyomor oly fokozhatatlanná nő, hogy valami negatív Nirvána, a semmi határát súrolja. Az épp csak hogy pislákoló, a nyomort még fenntartó tudat, mely már a semmit vágyja,, most, a halál karjában, mintha gyertyát gyújtana. A „földi maradványok”, ott, a marhavagonban, szükségét érzik a jónak: „Mondhatom, tettekkel sem takarékoskodott, kinek csak képességéből tellett, s hozzám is adogató kezek irgalmas szorgoskodása juttatta például el, ki tudná, mi távolságból, a sárgaréz konzervdobozt, mikor bejelentettem: vizelnem kell”.

A Sonderkommando-legények sem süllyedtek ilyen mélyre.

Túl goromba meghatározás lenne az állítani, hogy a fiú a halált választotta. Inkább csak az arányok, mondhatnánk, a harmónia állt helyre: elalélt az életösztön, amikor az élet a féreglétet kezdte jelenteni, s megnőtt a halálvágy, mivel a béke s a szelídség csak ott lelt résre.

Itt a halódó test érzelmeiből született néma humánum.

Ugyanakkor mintha az ember mélye ellenállhatatlan éhséggel kívánná az érzéki szépet is, reflexszerűen, mint a kenyeret. A szép puszta csillogásának vonzása, az érzékiség varázsa nem gyengébb, mint a szeretet és a béke halálba szorult erkölcsi öröme, mint az értelem halálra mutató iránytűje.

Mint feltételes reflex, Buchenwald kapujában az étkezésre szólító „látvány” és „illat” ekként szólal meg a fiú lelkében: „szeretnék kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban”.

A kettő — a szép és a jó — nem egyezik. Otthonát veszti az igaz.

A túlélők, akik a halált érezték ereikben, bizonyosan mosolyognak, amikor tekintetük szépet formáz: milyen isteni a látszat; bizonyosan mosolyogva hajtanak fejet, amikor a becsület, a hősiesség példáit látják: milyen szép, hogy ily makacsul illuzórikus az ember.

A fiú túlélővé, „ezeréves gyerekké” vált. Ahol „a szabály, az értelem, az élet, a dolgok rendje” a halál felé mutatott, ott a túlélés az abszurd érzetét kelti. Akár jól is érezheti magát a rab. „Gondtalan álom: nem, ennél többet nem kívánhatok, ennél többre koncentrációs táborban — beláttam — nem vihétem.”

A buchenwaídi barakk-kórház lakói lazonban — „rendes, szép emberek, arccal, egész egyszerűen elmondja azt, a szánalom és az igazságtalanság-érzet megrendülését látja arcukon, mely érzelmet ő meglehetősen irracionálisnak találja, mígnem észreveszi, hogy „egyenest keresik, kutatják szinte laz alkalmat, a módot, az ürügyet erre az érzelemre, valami okból, szükségből, valaminek a bizonyságául mintegy, a módszerükének talán, annak esetleg, ki tudná, hogy még képesek rá egyáltalán”. Az irracionális cselekvések — beteglátogatás, ajándékozás —, a „minden eredmény, előny, megfogható haszon” nélküli tettek láttán pedig ráeszmél a „belátáson” túli célra: „valamennyit változtatni, rést ütni, egy cseppnyi hibát ejteni valamin, egy bizonyos renden, a köznapok egyformaságán, egy kissé magán a természeten talán.”

Ebben állna az ember igaza? Hogy ha adott sorsát megváltoztatni nem bírja, hát makacsul tagadja illúziói koncentrált erejével?

A felnőtté válás nem az illúziók elvesztését, hanem azok elnehezülését jelenti. „Hét nap hét esztendő” — jutott -eszébe a fiúnak egy mesebeli mondat még a zeitzi munkatáborban, amikor a „becsület”, az „értelem” eszméit mind ólmosabb súlyként vonszolta az idők mélyén. „Belátom” — hajtogatta a legképtelenebb jelenetek részeként lelki erejét pattanásig feszítve, s amikor az értelem iránytűje a meghalás felé mutatott, azt is elviselte. S elnyerte életét. Így viiszi át a roncs gyerek-test a mesék igazát Buchenw-aldon és Auschwitzen keresztül — bár ez talán épp lényegét veszíti el, az ártatlan, szárnyaló hitet, s válik a ráncos öregember súlyos tapasztalatává.

84