Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám - Fabó Kinga: Skizofrénia és nyelv (Személyiségvázlat Sylvia Plathról) (tanulmány)
csőt, megértést, empátiát, szeretetet; mindig ő volt iaz, aki meghallgatott másokat és nem fordítva. Ilyen értelemben állandóan alkalmazkodnia kellett, kiszolgálnia mások érzékenységét, énjét, személyiségét. Miközben ő egész életében valódi támasz nélkül volt. Nem, vagy rosszul törődtek vele: „Ellenségeim azok, akik a legtöbbet foglalkoznak velem. Először is: anyám. Szánalmas vágya, hogy »boldog legyek«. Boldog!” (Napló, 35.). Paradox módon ereje, tudatossága, hihetetlen önfegyelme, kiváló pszichológiai érzéke és képességei okozták az állandó belső feszültséget. Ö könnyen és gyorsan átlátta mások személyiségét, őt viszont nem volt, aki megértse. „Sajnálaton keresztül senkit sem lehet megnyerni” — írta naplójában. Leveleiben is gyakran ír elviselhetetlennek érzett szellemi fölényhelyzetéről: „Miért inspirálom a férfiakat mindig arra, hogy a vállamra borulva öntsék ki nekem a lelkűket?” — írja 1950. dec. 4-i levelében. „Megdöbbenve jöttem rá ma reggel, hogy sem itteni, sem európai barátaim között nincs egyetlen olyan személy sem, aki érettebb lenne nálam! Az összes lány- és fiúismerősöm vagy fiatalabb, vagy velem egykorú (legyenek egyébként bármilyen nagyszerűek is saját területükön), és én állandóan nővér- vagy anyaszerepre kényszerülök mellettük. Úgy tűnik, hogy csak akkor lehetek én a függő helyzetű, ...ha beteg vagyok...” (1956. febr. 25-i levél). „Lábamhoz füvek hordják kínjuk, mint Isten elébe” — írta még A hold és a tiszafa című versében is. „Érdekes, hogy a legtöbb Cambridge-i fiú akkor kedvelt igazán, amikor beteg voltam sinusitisemmel, és gondoskodhattak rólam, mert ez volt az egyetlen olyan helyzet, amikor ők voltak az erősebbek” (1956. május 6.). Leveleiben is, naplójában is többször említi-hiányolja, mennyire szükségét érez- né idősebb, tapasztaltabb, érettebb, okosabb emberekkel való beszélgetésnek, barátságnak, kapcsolatnak. Akikre minden szempontból rábízhatná magát. Ted Hughes- ban ennek a lehetőségét látta: „Találkoztam a világ legerősebb emberével” — írja anyjának lelkendezve közvetlenül megismerkedésük után, Sylvia Plath személyisége csak akkor volt egyensúlyban, ha az elfojtó mechanizmusok tökéletesen működtek, ami hosszú távon tarthatatlan. Mégis, a biztonsághoz ez kellett neki. Ha talált egy olyan feladatot vagy személyt, amihez vagy akihez képest rögzíthette önmagát, akkor mindent anriak az egy célnak (tanulás) vagy személynek (Ted Hughes) rendelt alá. Így viszonylag kiegyensúlyozottan tudott létezni. A pályadíjakat, jó osztályzatokat azért gyűjtötte olyan szenvedélyesen, mert ezek egyértelmű célt, feladatot jelentettek, és egyértelmű visszajelzésék voltak. > Később már nem feltétlen elismerést, hódolatot, sikert várt el, hanem csak megerősítést: hogy jól csinálja, amit csinál. Ezt nem kapta meg. Ted Hughes otthagyta, úgy tűnik, elég viharos körülmények között; nagy verseit pedig, amelyeknek későbbi hírnevét köszönheti, sorozatban adták’Vissza a lapok. Egy ilyen visszautasítást — a másik oldalról — Alvarez is megörökített: „E hónap végén [1963. januárjáról van szó] találkoztam az egyik nagy hetilap irodalmi szerkesztőjével. Megkérdezte, láttam-e Sylviát mostanában. Nem. Miért? Csak kíváncsi voltam. Küldött nekünk néhány verset. Nagyon különösek. Tetszettek? Nem, mondta. Túl extrémek az én ízlésemnek. Mindet visszaküldtem. De úgy tűnik, Sylvia rossz állapotban van. Azt hiszem, segítségre lenne szüksége.” Ügy látszik, ezt anyja is érezte, mert többször hívta őt Amerikába, de Sylvia nem akart visszamenni. Nem tűrte volna, hogy szégyeneinek, vélt vagy vtalós kudarcainak, megaláztatásainak, sikertelenségeinek tanúja legyen, vagy hogy sajnálják. Hiszen egész életében bizonyítani akart — elsősorban anyjának .—, hogy méltó a sok anyagi áldozatra, és hogy a költői pálya ér annyit, mint bármilyen más „biztos állás”, összes ambivalens érzése közül talán anyja iránti gyűlölete-szeretete a legbonyolultabb. A nagyon mélyen gyökerező kettősség forrása talán az, hogy túl szoros volt a kapcsolat köztük, olyannyira, hogy Sylvia Plath nem tudta énjét elhatárolni, illetve állandóan fenyegetve érezte azt: 74
