Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 8. szám - Thiery Árpád: Búcsú Freytágéktól, II. rész (regényrészlet)

Frank arcrezzenés nélkül hallgatta a bátyját, de amikor az elbeszélésben odaért, hogy Zittau főutcáján a háborús forgatagban kisgyerek szeretett volna lenni, elérzékenyült. Ügy érezte: nem a bátyját, hanem őt kőveti a Tadzio-arcú Wagner főhadnagy, az ő karját markolja Trapovszki, és formed rá magyarul, és amikor Gerzson arról kezdett el beszélni, hogyan próbálta Kenéz őrnagy rábírni a besúgás- ra, Frank számára hirtelen kevés lett a levegő.

Gerzson teljesen kimerült. Elmúlt hajnali három, amikor a digitális faliórára pillantott.

— Én nem olyan típus vagyok, mint te — mondta. — Én gyorsan megbocsátok. Nem szeretek másoknak bánatot okozni. Még az ellenségeimnek se.

— Nincs mit megbocsátani.

Gerzsonnak jólesett az odavetett megjegyzés. Bár jobban örült volna, ha bensőségesebb a hang.

A hamutartó alatt egy csomag magyarkártya. Frank szórakozottan keverte a lapokat. A pakliból kiugrott a tök nyolcas. — Szóbeszéd — ötlött az .eszébe. Ez volt alap jelentése. Gyerekkorában elleste Anyától a kártyavetést, és titokban többször is vetett magának, bár gyerekkorában nem nagyon tudott mit kezdeni a felnőtteknek szánt fogalmakkal. Annál szívesebben passziánszozott, kiválasztva valamely reménybeli dolgot, és kivetette: sikerülni fog-e vagy sem. Négy-öt féle passziánsz változatot ismert. Leginkább a négysoros-nyoloiapos variációt kedvelte. Kezdte kirakni: zöld tizes (szerencse), zöld király (barna férfi), piros nyoloas (társaság), piros király (szőke férfi) ...

— Kártyát vetsz? — ámult el Gerzson.

— Csak passziansz.

Gerzsont egy pillanatra megcsapta a régi boldogság, amikor még mind a négyen együtt voltak. Apa, Anya, és ők ketten.

— Gondoltál valamire? — kérdezte.

— Semmi. Csak kirakom.

A kilencesek jöttek ki. Négy kilences egymás alatt. — Jó, hogy nem gondoltam semmire — könnyebbült meg Frank. Még ha ászok lettek volna, legfeljebb tízesek.

Gerzson kissé részegen lehunyta a szemét. Hatalmukba kerítettek az emlékek.

— Most is előttem van, hogy szemben állok Charles Petit .műhelyével — fújtatott. — Balról a Madalme esemegeboltjia. Az emeleti ablakok redőnye éjjelnappal lehúzva. A másik oldalon, a piac felől egy hatalmas ház. Tisztára ugyanaz, mint itthon :a Varga és Társa székháza volt. Emlékszel? A Rákóczi út sarkán, ahogy elkanyarodtunk a vasúti kolónia felé.

— Nagyon jól emlékszem.

— Először banknak néztem, később aztán megtudtam, hogy egy kalapgyár. Az úttest alatt gyalogos aluljáró. Most is magam előtt látom, hogy egy borzas öregasszony font megy át, az úttesten toronyiránt. Szerencséjére csak egy diák biciklizik el mellette, a kanyarban egy másik tapossa a pedált. A csemegeüzlet előtt egy skót juhászkutya, gazdája a vaskorláthoz kötötte ...

Szemrehányóan pillantott Frankra.

— El lehet ezeket rendesen mondani?

Felkapta a poharát, de mindössze csak néhány csepp konyak maradt benne. Szomjasan kihörpintette.

— Milyenek voltak hozzád a franciák?

Gerzson vállat vont.

— Idegen voltam a szemükben. Még azoknak a magyaroknak is, akik régóta élnek ott, pedig kezdetben azok is segíteni akarták. Kivétel ezek közül talán Michel és a felesége.

— Az a nő, akivel lefényiképeztetteid magadat?

— Igen.

— A férje miért nincs rajta a képen ?

706