Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 8. szám - Láng Zoltán: A kivégzésről mit se tudunk (próza)

Tehát: az ajtó egyik oldalán három lépcsőfok, Steckó, kátrányos villanypózna, ködös városka varjakkal. Másik oldalán a lefüggönyözött ablak előtt rozsdabarna karosszék; nyúlánk, macska termetű lánnyal, vaskályha, Ambrus, három birsalma a deszkapadlón. Steckó a zsebébe nyúl, kis csomagot vesz élő, mutatós, formás, fehér betűk, rajta kék alapon aranyszínű hajócska.

— Earl Gray? — Ambrus figyelmesen szemügyre veszi a dobozt, forgatja, nézi, ajka egészen elkeskenyedik.

— Earl Gray.

— Felbontod? — nyújtja a lánynak, aki odahúzódott a háta mögé. — Sokat gondoltam rád.

A lány férfipapucsba bújtatott lábát szemlélik, a kezét, amint matat a dobozzal.

— Én is rád.

— Minden csészébe egyet — mondja halkan a lány. Ambrus Steckóra néz, ő meg bólint.

— Igen, mi is így szoktuk.

Belépnek a szobába, Ambrus fületlen teáscsészéket vesz elő, később elhúzza a függönyt.

— Látod?

Steckó az ablak elé áll, és úgy tesz, mint aki lát.

— Egy este megérkeztek a teherautók. Hajnalig rakodtak. Sötétedés után dolgoznak most is, és egyre hangosabban.

— Fő a teavíz — szól Steckó.

— Minden csészébe egyet — figyelmezteti Ambrus a lányt. A lány Steckóra néz, ő meg bólint.

*

Két ember beszélget.

— Jó napot — nyögi az egyik, az elítélt.

A másik, a bakó, atyásan biccent.

— Nehéz munka vár ránk, de meg kell lennie.

— Rosszat álmodtam — mondta az elítélt.

— Az álom — sóhajt a bakó —, a túlvilág küszöbe.

— Nehezen aludtam el...

— Mindnyájan nehezen szoktunk elaludni. De aludni keld, mondhatni kötelező.

— Félek a tömegtől...

— Én is, de erőt veszek magamon. Egyet ne feledj: nekünk kettőnknek sem okunk, sem jogunk a derűre, ha eljön a pillanat, uralkodj magadon.

— Gyomoridegem van ...

— Nekem talán nincs? Azt hiszed, hogy zsupsz a bárddal, s ebben kimerül a mesterségem? Hát nem, barátom. Nehéz hivatás az enyém, egész embert követel.

— Szenvedni fogok ...

— Jobban szenvedek én nálad, édes fiam — sóhajtott fel a bakó, és megnézte az óráját. — Te majd szépen odahajtod a kobakod, a többi az én dolgom.

A lány alszik a karosszékben, ők ketten meg kortyolgatják a teát.

*

Alkonyattájt történt egy ködös csütörtöki napon, egy héttel vagy két héttel jégzajlás élőt, hogy pontosan mikor, azt bajos lenne megmondani, mert a felsővárosban ikertestvérek a csütörtökök. Az ablakból látni lehetett, hogy lenn a völgyben Sztupjár Pável az Óvásártérről éppen igyekszik hazafelé. A régi malommal szemben megáld, a patak fedé mutogat, és mintha mondana valamit.

— A bálna. Itthagy minket a bálna — azt mondja. Pedig a bálna nem is evilági lény.

688