Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 8. szám - Fábián László: Savoyai változat (novella)
foszlányait, amiket olykor kísérteties közelségbe sodort a víz, szúrt sebek gyülekeztek bennem: a vagánykodva földhöz csapott sörösüvegek, mindenütt az emészthetetlen műanyaghulladék, a széthányt konzervdobozok, istenem — sóhajtottam magamban, italán ha a gombákat ismerné! s ebben a reménytelenségben, jövőnk kietlen mezején fölkúszott bennem valami ócska operettdallam, előbb dudorásztam, aztán már önfeledten énekeltem a lepusztulásnak ezeket az eszeveszett himnuszait, a gyárból puskalövésként csattant a szegecselések hangja, elvétve vadkacsák rebbentek ugyancsak erős csattogással (úszkálnak békésen-kíváncsian az annecy-i tóban is), de csalogány is szólt, mint egy rossz mesében, és ez így együtt, ebben a feneketlen rendetlenségben még mindig felidézett valami koszlott boldogságképet, pókháló lepte kincset, a füvet sok helyen súlyos kerékcsapák sebzették (alighanem a szemetesek őrült gépei), és a természet torzuló logikája képpen kutatnom kellett ezeket a varasodó sebeket, a lidércnyomás elhagyott szentélyeit, amelyek — rendesen — lehetővé teszik, hogy a gombák áttörjék földünk meggyalázott hámrétegét ; rengeteg csiperkét szedtem össze ezekben a repedezett kerékcsapákban, s mire Attila odaért hozzám ugyancsak szépen dagadó reklámszatyrával, már csak az maradt neki, hogy megmutassa, hol találtak 'lila peneszkét {valószínűleg: lila tönkűt — gondoltam), bevetettük magunkat a derékig érő vadfűbe, hepehupákon botladoztunk, olykor a földdé őrlődő sitt alól lehetetlen fémdarabok nyúltak elő, mintha a lábunk után kapkodnának, féltem, hogy valami üveg vagy porceláncserép kerül a talpunk alá (gyerekkoromban, az akkori Mária Terézia téren hatalmas, ferdefalú víztárolót betonoztak, készülődtünk az ellenség támadására, amely akkor szemtelenül fenekedett ránk, disznópofájával a vetésünket akarta föltúrni, és noha nem tudtam, miként lehet a disznópofa ellen víztárolóval védekezni, akár a többi gyerek, Kiszabadultán rohangáltam le a meredek lejtőn — méregetve, hogy a másik oldalon meddig visz föl a lendület, a medence alja mindenféle törmelékből állt, egy délután, amikor lerohantam, éles fájdalom a talpboltom peremén, otthon úgy öntöttem ki a vért a cipőmből, hulló csillagként sajgott át rajtam a tudat, sérülésem komoly, elért a sors keze, nagybátyám bevitt a balesetibe, össze kellett varrni az eret és a sebet is, hazafelé — életemben az első alkalommal — mentőből szemléltem az esti várost), a magas gazban, amely egyszerűen ránőtt a tavalyi elszáradt rétegére, tulajdonképpen sejteni sem lehetett, hová, mibe lép az ember, a veszély — legalábbis számomra — egyértelmű volt, és éppen figyelmeztetni akartam Attilát, amikor tőle szokatlan hangon fölkiáltott: „oda nézz, egy írisz”, valóban, ebben a lehetetlen és ellenszenves (amiatt, hogy ilyen növénytakaró csak egy megmérgezett tájon burjánozhat) dzsungelben ott kéklett egy szál írisz, és akkor kénytelen voltam elmagyarázni könnyen lelkesedő barátomnak, hogy ez semmi esetre sem vad fajta, valahoinnét kultúrából vadult ki {ahogyan magunk ás), föiteihetőleg szeanét- tel került ide rizómája (föltevésem kis idő múltán igazolódott: egy parkosított részen fölleltük ezt a fajta íriszt még vagy három színvariáns társaságában), gyanítottam, kicsit kételkedik, de már egyáltalán nem lelkesedett ezért a területért, inkább az idő iránt érdeklődött, csodálkozott, milyen korán van még, javasoltam, menjünk oda, ahol múltkoriban csoportos pereszkét szedtünk (igen, tavasszal ezt a kifejezetten őszi gombát, de, ugye, rémségesen bolond időket élünk, és ez az iszonyatos tél, amiből a tavasz is csak sántikál kifelé, nyár meg talán nem is lesz), beleegyezett, sőt, morfondírozott, hogy a tuskóról majd a isárga gévából letördel néhány darabot, kíváncsi az ízére, ám «74
