Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Thiery Árpád: Búcsú Freytágéktól (regényrészlet)
családi eseményeket, névnap, születésnap, karácsőnyeste, húsvéti feltámadás ... Ezer- kilencszázötvenhét január végét írtak. Gerzson nem lehetett ott. — Te jó isten, hol van az már — tűnődött Éránk magában. Utánaszámolt: — tizenhárom év. A szertartás befejeztével Gerzson könnyedén megcsókolta Susu arcát, majd az öccséhez furakodott, és hevesen átölelte. — Az azért megmaradt, hogy szabad ember vagyok — húzta ki magát. — Ezek után? — mosolygott Frank fanyarul. — Itt bent — mutatott Gerzson a szívére. — Ott én is. Susu távolabb állt, bizonytalanul. Hia fehérkesztyűs kezével megérinti Gerzson csókjának a helyét, kiderül, hogy azon a helyen érzéketlen az arca. — Mindent meg tudunk bocsátani? — nézett Gerzson az öccsére. Frank alig tudta 'kinyögni: — Mindent. Gerzson az öccse mellére hajtotta a fejét. Mint egy gyermek. Frank nem emelt kifogást, hogy elkísérje a bátyját az egyházi esküvőre. Rég volt templomban. Negyvenötben? Negyvenhatban?... Negyvenhatban már nem. A megalázó emlék bevágott: Anya a nagy infláció idején a ferencrendd papoktól hordta a maradék leveseket. A szégyentől annyi év után is kigyúlt az arca. Isten és a papok konyhája! Micsoda ellentét! Micsoda távolság! Negyvennégyben még minden héten ministrált, nagypénteken kölcsön cserkészruhában, kezében szögesvégű bottal díszőrséget állt Krisztus jelképes sírjánál. Két évvel később húsvét hetében, kihasználva az iskolai szünetet egy szőlősgazda napszájmiosaként robotolt szinte étlen-szomjan, éjszaka szalmán hált a kamrában. — Olyan voltam, mint egy Krisztus-jelölt — gondolta belépve a templom előterébe, ahol a harangozó szent- képeket és kegytárgyakat kínált. Frank megállt hátul a szenteltvíztartónál. Különös, kissé szorongó hangulatban nézett körül a városias, kissé barokkosán túldíszített templomban. Különös volt, de mintha Istennel találkozott volna. Annyi év után. Gerzson esküvőjének a tiszteletére a két padsor között fölterítették a piros futószőnyeget, a szentélyt elkerítő korlátig ért. Oldalt vörösmárvány oszlopsor. Az oldalhajóban Szent Antalnak emelt mellékoltár. Távolabb a rácsoaablakú gyóntatószékek. A gótikus formájú ablakok magasságában faragott szószék. Mintha lebegett volna. Aranyozott díszítések. Frank hallani vélte, hogy a szószék falépcsője meg- nyikordul. Szomorúan bámulta a gyertyatartók ezüst karjait. Az álmennyezetről rejtélyes fények világították meg a bibliai jeleneteket ábrázoló freskókat. Az öltár valahol a messzeségben. Miniistráns korában átszeilemülten lépdelt kezében a misekönyvvel egyik oildiailról a másikra. Ürfalmutátásira csengetve angyalnak képzelte magát. Zavarba hozta, 'hogy ennyi év után is minden ismerős. A kő hűvöse is. Klári jutott eszébe, aki elsírta magát az ágyban: — Félek, drága kisfiú, biztosan más is így van ezzel... Gerzson és Susu az oltárlépcsőn térdepelt. Megszólalt az orgona. Frank lehajtotta a fejét. így 'hallgatta végig a szertartást. Mire visszaértek a templomból, egyetlen változás történt: az ajtóval szemközti falon, a megterített asztal fölött egy festmény lógott. Süsüt és Gerzsont ábrázolta. Nem művész munkája volt, ennélfogva harsány és mély vonalak szabdalták Gerzson arcmását, Susu viszont negédesen mosolygott, ahogy félig-meddig Gerzson vállára hajtotta a fejét. Frank a képet nézve imiegborzongott. Az ebédnek tizenkét vendége volt. Gerzson meghívta a plébánost, az iskolaigazgatót, a tanácselnököt, a megyei bank helyettes igazgatóját, akivel baráti viszonyba került, a meghívottak között volt egy bábolnai lótenyésztő a feleségével és a közeli csárda üzletvezetője. Gerzson a jobbjára ültette Süsüt, a baljára Frankot, aki mellett Helga és Fanny foglalt helyet. Szemben a plébános, a helyettes bankigazgató és a helyi tanácselnök. Közöttük Kis Ágota. Frank keveset evett. Még nem heverte ki a Susuval való találkozást, Helga 614
