Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 7. szám - Dalos Margit: Táncolni járunk (novella)

történik ott lenn, alhol a lábainknak kellett lenni. Guler illemtanár 'is volt, az biztos, mert egészen halkan mondta csak, hogy a saját lábán szíveskedjék. Kótai Ildiéknél fényesen forogtak a bakelitlemezek, hogy Kár összeveszni velem, s hogy Szeress engem, engem, engem, engem, engem... Gödöllő Pötyiéknél felnőttek is táncoltak a szomszéd szobában, az anyja is egy fiatalemberrel, akiivel a pályaudvari (büféknél ismerkedett meg, mert Pötyi anyja a vendéglátóiparban helyezkedett ©1. Nagy Ildi Pötyi anyjára azt mondta, hogy végtelenül intelligens, s tudtam, hogy most a szüleit idézi, de hogy ez ebben az esetben miit jelent, fogalmam sem volt. Pötyi anyja Nagy Ildiéknél egyszer játékosain mélyet pukedlizve köszönt meg egy táncot, a szok­nyáját kétoldalt széthúzva, s akkor úgy láttam, hogy a fekete zsidóasszonyban báj van, de lehet, hogy ez más szempontból nézve intelligencia. Később Ildi apja énekelte el, hogy fülembe csendül egy nóta még, s látszott rajta, hogy ez neki most fontos, Ihogy jól sikerüljön, s a végén, ott, hogy szebben dalol a madár, amikor a hangot föl kell vinni, játékosan abbahagyta, és azt mondta, hogy ezt vágjátok ki helyettem ti, s ennek éppen olyan helyiértéke volt, mint a pUkedlinek. Fontos volt nékem akkor ez a táncolás itt-ott, amott, vagy nem? Lehet, hogy egyszer igen, lehet, hogy másszor nem. Sőt, néha olyan volt, mint a ku­tyaszorító, amiből szabadulni nem lehet, s úgy gondoltam, nagyon körmön­fontnak kell lennem, hogy meglóghassak, s egy soron következő táncolás előtt Nagy Ildinek azt hazudtam, hogy nem mehetek, mert a nagymamámat kórházba vitték, s ilyenkor mégsem illene. A hazugságon hamar rajtakaptak, és akkor te­hetetlenül égtem, mint a rongy, s egy bizonyos szomszédaszony azt mondta, miért nem találtam ki jobbat, akár olyant is, hogy rosszul vagyok. De nekünk otthon ilyen nem volt a szótárunkban, s ami a szótárban nincsen, az többé-ke- vésbé nem is létezik. Ennek a bizonyos szomszédasszonynak a fia révén kerültem én ezekbe az összejövetelekbe, talán úgy gondolták, ha már egymás mellett lakunk, ildomos minket együtt hívni, de ez olyan fals volt, hogy ezen nevetni kellett, és senki nem gondolt arra, hogy én és az a fiú... Egyes-egyedül az osztályfőnökünk, s én elmulasztottam ezt időben kikérni magamnak, mert ez is mulattató volt, mint egy nekem rendezett színház. Egyáltalán, az osztályfőnök tévedései. Mert tévedései voltak másnak is, de az osztályfőnök ezt hivatalból ki is nyilvánítot­ta. Négy éven át hitte azt, hogy a tankönyveimet az ő bosszantására kötöm újságpapírba (mert kötni muszáj volt, ezt alkalmamként nagyszerűen lehetett ellenőrizni), nem tudta elképzelni, hogy minős pénzem a sötétkék egyenpapírra, s még negyedikben is úgy gondolta, hogy az ión hanyagságom miatt nem men­nek a szüleim értekezletre és fogadóórára. Em ilyenkor úgy csináltam, mint aki páholyban üü, s még kényelmesen hátra is dől, és várja, hogy a jelenet kiteljesedjen, jöjjenek az abszurd kis megcsavarások. És egyszer a Halomvári Piri azt mondta, hogy meghív minket, menjünk el mindnyájan az anyukája óvodájába. Akkor, azt hiszem, megjelent mind­nyájunk előtt az anyukája képe, festett hajával, rózsás arcával, oldalra bil­lentett fejével, ahogy nyájasan mosolyog és a kedélyes társalgás közhelyeit mondja, s mindennek hegyében erősen nagyothall, de ez talán jó is neki, mert nem hallja sok-sok kisgyerek napközis karattyolását; fönn az emeleten, a tim- panonos-oszlopos Bogdán-házban, ami a kerület műemléke, egy múltszázadi bornagykereskedő építtette, terasza alatt vannak a pinoebejáratok, csak úgy dől a pince- és a borszag, a kisdedek mind megrészegülnek, ha a teraszra 596

Next

/
Oldalképek
Tartalom