Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Bertha Zoltán: Sors és mítosz: Tamási Áron (A Szűzmáriás királyfi világképének fő vonásai) (tanulmány)
fosztja meg a népet”108; FöldömtúM öröm szállotta meg az embereket és az emlékezetükből kiseperte a pénzt, a birtokot és minden evilági jókat. A szájak csak éneiket termettek és jó szót. A szemkútak kávájára pedig kiült a megtisztult lélék”109. Éppen az üdv javak hivatásos birtokosa, az uralmi „rendet” megtestesítő pap szegül ez ellen a belső rend ellen, amikor a — szó szerint boszorkányosán — eltűnt oltárkép ellopásával Bódit vádolja, s nem hiszi a történteket, illetve amikor megtiltaná a Bódi festette új Mária-kép bevitelét a templomba. A Tamási-mű világlátásában ez nem pusztán antiklerikalizmus vagy antifeuda- lizmus, mint ahogy városellenessége sem csupán antikapitalizmus: hanem mindez együtt és egyik sem. Mert legáltalánosabban a pogány és keresztény értelemben egyszerre vett tiszta közvetlenség, bensőség isteni, közösségi és egyéni szubjektivitásának abszolút elsőségéről, eme elsőség történelmi korokon átívelő egyetemes emberségének és méltóságának a létszerkezeti, létrendi állításáról van szó, a mindenféle tárgyias, közvetítő objektivitással, az individuális vagy transz-individuális (közösségi) szubjektivitást széttörő, elidegenedést szülő, önző érdekeket intézményesítő közvetettséggel, objektivációval szembeni állásfoglalásról, ellenérzésről; „Ellensége az aranyoszlopos templom, amely könyörtelenül kifújja az ég alá rakott tüzet; ellensége a nagy iskola, amely elzárja őt az istennel teletermett mezőktől; és ellensége a gyertyaszínű városi ember, aki a haláltól való félelmében cipeli a botját... egyszerre ráhullt Bódikára a gondolat, hogy mingyárt egyedül marad. Védelmező apja és édesanyja itthagyják, az ökrök hazamennek s marad a város, ahol nem járnak az emberek énekszóra és ahol nem kívánják, elhaladván egymás mellett, hogy az Isten őket megáldja... itt ügyet sem vetnek az emberek egymásra, nemhogy kedvibe járna kiki a másnak”110; Különös természete nem engedte, hogy könyvből vegye tudományát. Ügy akart tudni, mint a madár, aki nem tanulja az éneklést s mégis gyönyörűen zeng”111; „a Szabadember fellángolása ez az érzés a város, a házak és minden ellen, amit a végtelenség szárnyára épített az ember”112. Az elsődleges, szerves és természetes közösségiség igenlése ez a másodlagos, mechanikus és közvetítéseibe merevedő társadalmisággal szemben.113 Már itt készen van tehát mindaz, ami lelkületileg és gondolatilag Tamásit a népi írók egyetemes, progresszív eszmeköréhez köti, s ami magyarázza írói-politikai cselekvéseinek egész folyamatát: egyrészt a radikális szabadságeszmény és uralomel- lenesség, a történelmi formációkat átívelő szabadságprogram, ahogyan Bibó István elemzi a népiek mozgalmát, illetve másrészt a közösségi, népi-nemzeti szolidaritás és felelősségvállalás. A demokratikus radikalizmus európaisága összekapcsolódik a teokratikus küldetés, misszió, és a karizmatikus törvényesség keleti eszméjével. S ez itt ellentmondás nélkül való, mert a népfenség és az istenség princípiuma nem ellentétes, s mindkettő gyökerében utasítja el a hatalom, a társadalomirányítás öncélúságát: az autokráciát. A karizmatikus legitimitás társadalomelméleti értelemben nem idegen a demokratikus berendezkedéstől: a karizma csak a közösség fel- és elismerő akaratának a kinyilvánítása alapján működhet; a közösség „elismerése az, ami eredendően döntő”, a karizmának „enélkül nem érvényes az uralma”114. Bódi karizmatikus kvalifikációja sosem válik és nem is válhat autokratikussá, hiszen minden vonatkozásban megőrzi a szubjektivitás eszméjét, nem intéamányesedik, nem merevedik meg, nem bürokratizálódik. Ami tárgyiasulásnak fogható föl — például az új oltárkép —, az is tökéletesen megőrzi szubjektumszerűségét, azaz szabad lelki és hitenergiákat mozgósító és megengedő minőségét, s a falu egyöntetűen — a pap kivételével — el is fogadja azt. Ilyen szabad, transzcendentális minőségek a karizma po- gány-sámánisztikus rétegei is: hogy Bódi a „csillagok között”115 jár, „jósol a holdnak foltjaiból”, „sír a lehulló csillagok sorsa miatt”116, az „uralkodó fénynek”, a „Kosmos”117-nak része, hogy szemléletében „mindennek lelke vagyon” és „értelmes jósága”118, állatnak, növénynek, természetnek egyaránt, s hogy mágikus feloldódása, animista-organicista létlátomása szerint a halál sem „csenevész örömök végzete”, hanem „jóra fordulás”119, vagyis az egyetemes szubjektivitáson belüli létforma-váltás, kontinuitás és átlényegülés. A szabad teremtő erő megnyilatkozása Bódiban a 546
