Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Bertha Zoltán: Sors és mítosz: Tamási Áron (A Szűzmáriás királyfi világképének fő vonásai) (tanulmány)
egy későbbi cikkében5 meg is teszi —, hogy a költői novella ígéretes tehetsége a regényírásban kudarcot vallott, a megvalósítás nem remény szerint történt, s az, „ami középfokon szép volt, szuperlatívuszban nagyotakarássá, nagyotmondássá” torzult.6 Mégis, mintha egy ennél mélyebb problematika is meghúzódna itt. Mert valóban, regényként olvasva a művet, iszemibetűnőek azok a formai, szerkezeti, kompozicionális hibák és fogyatékosságok, amelyeket a kritikák emlegetnek. Igaz lehet, hogy „szervezetlen”, hogy nincs „epikai folyamatossága” (Gaál Gábor7), hogy epizódok és részletek összefüggéstelen halmazára szakad a mű, „az egyes jelenetek között nem mutatja meg az összekötő kapcsokat”8, a „lényegre nem tartozó kitérésekkel, mesepótlékokkal, ethnografiai jellemrajzokkal és lírai képekkel”9 telítődik, s hogy nem rajzol lélektanilag hiteles és reális fejlődési ívet a főhősben, vagyis valamennyi lényeges regényesztétikai törvényszerűséget elhagy. De mivel mindezek a bírálatok mégiscsak a klasszikus, hagyományos regényfelfogás alapján születtek és azon belül érvényesek, továbbra is kérdéses marad a mű letagadhatatlan — akár lenyűgözőnek érzett, akár — a bírálók szerint is — legalábbis elbizonytalanító — esztétikai hatásának eredete. Bizonyos-e, hogy nem képzelhető el a regényhagyományon kívüli olyan (külsődlegesen) prózai műforma, amely még a tradicionális európai (sőt keleti) eposztól vagy eposzregénytől is eltérő elveken nyugszik? Mint láttuk, Németh László végül tagadó választ ad, Gaál Gábor pedig, ha az egyéni műfaji kísérletezést, a „poétikailag” nem „skatulyázható” formát önmagában nem veti is el, a „szándékban vizűéit koncepcióhoz szükséges” mondanivalót tartja kevésnek.10 Azonban Gaál Gábor is utal arra, hogy ez a mű tulajdonképpen inkább „valami ének”, „énekek sorozata”, mint regény. Így viszont már erősebben megfontolandó, hogy ehhez képest is elégtelen-e az a gondolati közlenivaló, amelynek elvárása és hiányként való érzékelése még mindig a regény-konvenció fenntartásából fakad. Mert egy gyökeresen más műfaji felfogás a mű eszmei és képi rendszerét is más filozófiai és esztétikai dimenziók szerinti háttér-ismerettel és értelmezésmóddal ké- pesssbefogadni. Ez a másféle poétikai övezet pedig egyrészt a szorosabb értelemben vett népi hagyománynak a —teljes jelentéstartományával, egész műontológiájával és metafizikai konzekvenciáival együtt tekintett — balladai, vagyis drámai dinamikájú és lírai-epikai összetettségű vonulata. Amint Kántor Lajos prózai balladának és balladai történetnek határozza meg Tamási egyfajta, balladisztikus novellatípusát11, hasonlóképpen szemlélhetjük a Szűzmáriás királyfit valamiféle egyénített prózai balladatörténetnek, amelyben a drámai és lírai elemek gazdagodnak fel a keretadó epikus elbeszélés rovására. (A terjedelmi szempont: a hosszúság itt nem döntő strukturális tényező.) A ballada „vegyfaj”, „a még tisztázatlan egységes népköltészet naív terménye”, „tragédia dalban elbeszélve”12, „drámaias epikai dal”13; tehát kevert, bonyolult és összetett, miként Tamási műve is a belső rétegződés hallatlan gazdagságával kápráztat el. Imádság, könyörgés, sirató, biblikus lamentáció, zsoltár, himnusz, legendaballada, zsolozsma, litánia, apokrif ének és ima, anekdota, adoma, mese és egyéb műfajok vonásai gyűlnek benne föl, s ez persze feldúsítja és szinte elhomályosítja a szigorúan vett balladai vázat. Mégis, az egész — konfliktusos — eseménymenet jellege, tragikus és gyászos vége, a drámaian komor, feszült és ajzott alaphangulat és hangnem, a változatos, sokszínű belső szerkezet és az elemgazdagság töménysége, s a szaggatott, elliptikus, lüktetőén gyors elbeszélésritmus és csomópontképző, atmoszferikus sűrítés mind a balladainak szemlélhető lényegi struktúrát építi fel és igazolja — hiszen az említett belső műfaji változatok, betételemek közül — amelyek között kisebb balladai egységek is találhatók — más nem emelkedik az egész művet szervező elvvé. (A meseszerűség eredendően nem tragikus-drámai jellegzetessége miatt nem jut dominanciára.) A hangsúlyos balladai jelenetek illetve az egész alkotás balladisztikus hangoltságának természetesen nem mond ellent a prózai narráció, mert ez itt gyakran még erősebben lirizálódik, mint egyes népballadák prózává alakuló versbeszéde.14 A Szűzmáriás királyfi rokoníthatóságának másik iránya pedig a — balladai hagyománnyal szintén összefüggő, sőt esetleg annak eredetkörét is jelentő — archaikus hősi énekek, hősdalok, hősmondák, példázatos lírai legendák világához vezet. „A 535
