Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - Elek Tibor: Téblábnyomok a lét homokján (Kolozsvári beszélgetés Mózes Attilával)

mert nem ismerem a körülményeiket. Az ilyen nemzedék egy irodalomtörténeti pillanat szerencsés szülötte, s még azt is el «tudom képzelni, hogy személyesen nem mind ismerik egymást. Mondhatnám tehát: a nemzedék illúzió; vagy úgy, hogy egyszer szerteugrik, s akkor a visszapillantásban lesz illúzióvá, vagy úgy, hogy magunk választjuk, egy életre, azzal a kockázattal, hogy a (fai)választottak viszont minket nem fogadnak el. Az Ajtók fiataljai (és kevésbé fiataljai) szintén manipuláció révén kerültek, egy kötetbe: már szerkesztő-magam is cinkelten játszattam, mert egy antológia lapjain kellett „kijátszanom” (minden értelemben) őket; olykor egymás ellen: fiatalt az idősebb, tehetségest a dilettáns ellen stb. Az antológiáknak már ilyen a természetük. Más kérdés az, hogy ezeknek az indulóknak vagy lézengő Sehriftstel- lereknek aztán nem is adatik meg közös „front” kialakítása: más és másmilyen környezetben, magányosan kénytelenek indulni, gondjaikat nem vitathatják meg egymás között, mert ehhez ugyebár az antológia nem fórum. Más fórumok viszont jószerint nem léteznek. Baj ez, de hogy végül is mennyire befolyásolja egy prózaíró indulását, s befolyásolja-e, nem tudnám eldönteni. Nem hinném, hogy az Ester- házyék nemzedéke vérszerződéssel pecsételte volna meg indulását, s koccintottak volna az elkövetkező sikerre. Ügy lehet, «történetesen ki-fai egyedül ivott, mint ahogy dolgozni is az írógépünk, s nem a legj«obb barátunk, „nemzedéktársunk” mellé ülünk le. Hogy miért érzem «magam legközelebb a Királyék, Csikiék nemzedékéhez, ez egyszerű: annák idején, s most is úgy tetszik, «ha örömeink eltérőek voltak is, düheink egy tőről fakadták. Az igazi nemzedék akkor kovácsolódik, amikor valójában nem valamiért, hanem valami ellen élünk. Nevezhetem őket nemzedéktársaknak, ha akarod, de talán méginkább baj-társaknak, s eze«n lényegében az sem változtat, ha távol kerülünk egymástól, s talán az elhidegedés is hűti már nem éppen ifjonti lobogásunk.

Temesi Ferenc nemrég a Por kapcsán arról beszélt, mennyire erősíti őt az, hogy olyan nemzedéktársai lehetnek, mint Grendel Lajos, Esterházy Péter, Mózes Attila, Balázs Attila. Figyelemmel tudod-e követni az említettek munkásságát? Szívesebben vállalnád-e ezt a nemzedéket?

Temesi Ferenc barátomnak csak gratulálhatok az ötletért. Látod, ő egy tága«b«b nemzedék-fogalomban gondolkodik, s ez oly ritka a mai fiatal «magyar prózaírók körében. Tulajdoniképpen szép gesztus is volt ez tőle, meglehet, Grendelnek, Balázsnak meg nekem még nála is nagyobb szükségünk van „egymásunk” tudomásulvételére. Helyzetünkből adódóan bizony egyre távolabb esünlk a magyar irodalom fő verő- erétől, bár a lüktetés azonos ritmusú, ha az impulzus a távolság miatt késleltetetten ér is el hozzánk. Az még a kisebbik baj volna, hogy személyesen csupán Te- mesit ismerem; a Pornak csak az Üj írásiban közölt, ha mégoly bő részleteit olvashattam csupán, Grendel Lajostól az Éleslövészetet, Balázs Attilától pedig „nyúl- ragényét”. Még Esterházy Péterrel „állok a legjobban”: tőle mindent olvastam a Fuharosok és a Daisy kivételével, ezekről csak hallomásból tudok. Szomorú ez, és egyáltalán -nem „szükségszerű”. A megoldás kulcsa azonban nem a mi kezünkben van. De nem értem a kérdés második felét: minél (kiknél) vállalnám szívesebben a fölsoroltakat, személy szerint? Am ha a Temesi átfogóbb nemzedék-koncepciójára gondolsz, ami nem pusztán személyekre, hanem egy lényegében összetartozó közösségre irányul, akkor csak azt válaszo«lhatom«: nem „szívesebben” és nem „valami helyett”, hanem így, természetesen — vállalom. Mert ez a „nemzedék” már azelőtt megválasztott engem, hogy megszülettem.

Nem csak prózát, hanem esszét, kritikát is gyakran írsz. Emellett szerkeszted az Utunk prózarovatát. Mit jelent számodra a kritikusi, szerkesztői munka? Ebből a nézőpontból hogyan látod, a mai romániai magyar prózában vannak-e ahhoz hasonló tendenciák, szemléleti, poétikai elmozdulások, ami a magyaroszágiban a hetvenes, nyolcvanas években, de akár a fiatal román prózában is megfigyelhető?

521