Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Mózes Attila: Szeptember végi csontzúzás (próza)
MÓZES ATTILA Szeptember végi csontzúzás A város akkoriban még oly kicsi volt, hogy tulajdonképpen mindenki a szélén lakott. A legszélén volt a Besei út, mely sehová sem vezetett, hiszen errefelé Bese nevű falunak vagy városnak hírét sem hallották soha. Csak a satnya kukoricások között meghúzódó, egyre gyérülő házak egyifcének-másiká- nak falára került feliratos tábla: BESEI ÜT, aztán kiégett, .porlepte füves térség következett, traktor szabdalta nyomokkal, szélhordta szeméttel és ócska kacattal, mígnem elértél a szögesdrót-kerítésig, mely teljesen fölöslegesen védte azokat a világháborús teherautó-roncsokat, amelyeket így különítettek el a békétől, s amelyekben borzongatóan kellemes játék esett, ha átbújva a kerítésen, beültél valamelyik kirámolt szerkentyű kormánya mögé, amelyet napestig tekerhettél a kihalt vidéken, más, hasonló roncsok között megbújva, mintha arra várnál, hogy egy sikeresebb kapcsolás alkalmá, 'l elindul ez az egész kietlen táj valamerre, szelídehb vidékek felé. Am ha tovább akartál jutni, ki kellett keomeregned a kormánykerék mögül, s tovább taposni az itt már szekérúttá, majd szélesebb ösvénnyé silányodó Besei utat, mely semmilyen Bese felé nem vezetett, csupán addig a dombig, melynek félgömb alakja volt, s amelynek közepéből nyurga, fehér kémény bökött a n. jasba, feketére kormozott csúcsa fölött olykor remegett a levegő, mintha csak az utószezon! forróságban reszketne, vibrálna a nyárias égbolt egy darabja. Amint egyre fennebb paroszfcálsz a keskenyedő ösvényen, lassan kiemelkedik a kopott füves dombhátból a zömök, ugyancsak hófehérre meszelt épület, barnára olajozott, vaspántos tölgyfakapujával, mely mögé senkinek, talán egyetlen emberi szemnek sem adatott bepillantani. Neked sem. Körülötte már a talpad alatt csikorgó, krétafehér porond, amint az évek során egyre terjeszkedik az egyik oldalon a háttérben vadul zöldellő, lombhullató erdő fala, a másikon a város felé, mely a dombgerincről már oly távolinak tetszik, mintha csak idő fakította képeslapot néznél unottan, előtte időnként elköröz egy-egy eleven, ugyancsak távoli madár, mintha nem is tartoznék ebbe a képbe. A táj kihalt- ságát növeli az a tompa, élesebb reccsenésektől kísért döngés, mely egészen közelről hallatszik, a zömök, hófehér épület háta mögül. Ott ül a Varas egy favágótuskón, lába jól szétvetve, időnként két lábfeje közé kotor egy-egy nagyobb darab, fehérre égett csontot, s lusta, monoton, de kitartóan erős mozdulatokkal zúzza, töri a két kézre fogott, első világháborús srapnelhüvelyből készült, bükkfanyelű döngölővei, melynek tompa dübögésébe a zúzódó csont- szilánkok élesebb recsegése vegyül. Dübög a föld, recseg a fehérre égett csont, mintha gigászi tompa ütéseket mérnének egy hatalmas, közönyös testre, s az ütések olykor elevent érnének, fájdalmasan, reccsenve, fülnek iszonytatón. Egyébként békés a táj, a döngés három-négy ütemnyit szünetel, amíg a Varas a fejéhez kap és körmével többször végigszánt ótvaros, kopaszra nyírt fején. Lent a városban ilyenkor Bugyi Berci fősintér és két hóhérsegédje rohangál acélhurkával a szem előtt feledkezett, kóbor ©bek után, sosem lankadó vadász514
