Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - WEÖRES SÁNDOR 75 ÉVES - Szepesi Attila: Álom az őskorról (Weöres Sándor: Mahruh veszése) (esszé)
zett be játékos-bolondos és írejté lyes alakokkal, történetekkel sőt történ elemmel s e városok, sőt: egész országok és kontinensek, egész szigetvilág-rendszerek térképét is megrajzolta aggályos pontossággal, továbbá szótárt, szószedetet készített az ottani szürreialista nyelvből. Ezek a munkái — saját emlékezése szerint — jórészt elkallódtak, megsemmisültek, csak néhány töredék maradt vissza belőlük, továbbá egyet-kettőt megpróbált utólag rekonstruálni, mint például azt a térképet, mely Térképvers címen megjelent a Kortárs egyik korábbi számában. A furcsa, mitikus geográfiai rajzolat egy cikkcakkos-peremű földet ábrázolt, bonyolult szigetvilág- rendszert, ahol minden zugnak és csücsöknek megvan a maga neve — első látásra a a játéknak csak idegensége és esetlegessége tűnik ki, s az ember csak elképzelheti: mi mindennel népesíthette be valaha ezt az ismeretlen földet az ősköltő-kontárs (Kortárs-ősköltő), akinek -emlékezete túlmutat a 'tények világán s az ismeretlen határain. Valamiképp tán ide, a „térképversek” és szürrealista álomszótárak vonulatába illeszthető a parttalan siralomének, a Mahruh veszése. Csábító volna összevetni a középkori mitikus geográfia becses műveivel és álomi csodabogaraival, melyek távoli — vélt vagy valódi — földekről beszélnek, földekről, melyek szélét a mítosz vizei mossák, közepét pedig sűrű köd borítja. Az összehasonlítás mégsem volna célravezető, hisz a Mahruh költészet és nem is akar más lenni. A költő részletesen elmagyarázza a cím alá rótt apróbetűs szövegben, mi is volna a költemény előzménye és kozmikus háttere: „E vers szerint ember és emlékezet régibb, minit a Föld. Az ős-csillag, Mahruh, ahonnan származunk, gömbölyű és üres óriásbuborék volt, s a mostaninál ezerszerte nagyobb tengereket, rónákat, hegyeket hordozott; s többfajta élőlényt és sokkal több embert. Évmilliókkal ezelőtt szétrobbant; egyik elröppent cseppje a mi Földünk... Az ének szavai közt idegen nevek viliódznak, mint iszapban a sárkányok: többnyire akkori világrészek nevei; szárazföldek, melyeket a legnagyobb földi távolságokkal úgy mérhetnénk, mint hernyó-arasszal a fakérget; akkora hegyek, hogy talpuk a Földön nem férne el és csúcsuk a Holdat elsöpörné ... A szerző Rou Erou-nak, azaz Bíbor Láng-nak nevezi magát. A hanyatlás idején élt, és sokkal kisebb művész, mint az előző virágkorok számtalan költője: de éneke, szinte a veszés pillanatában, villámcsapásként végigvilágít Mahruh tájain ...” Szügyedben három kő-lándzsa, fekete Kartiabh-todarh! kerek-asztalú törvényház emeli ujját és elád, fenn sír az ősapák vám, könnytől síkos sok ajtaja, eres bányáid mélyében salakká rémül az arany. A vers egyetlen felsorolás. A költő százegy strófán s a függelékül közölt Negyven király énekén át sorolja mindazt, ami elveszett vagy ami éppen pusztulóban, elmerülőben van. Szerkezete, történése, időrendje nincsen. Mintha egy űrbéli Tinódi Lantos Sebestyén pengetné a húrját, fájdalomtól elfeketedő arccal — előbb visszanézve, majd az ürességbe fúrva komor tekintetét, illúziók nélkül, olykor szándékoltan kopáran és ügyetlenül, monoton keserűséggel, mintha nem is szavai erejével, de a felidézett fekete hangulat ködtömegével akarná hatalmába keríteni a hallgatót — mert, bár erre nincs utalás, egyértelmű, hogy a verset maga Rou Erou mondja, hangjának hullámzása, el-elcsuklása, gyászának monoton fájdalma átsüt az áradó sorokon. Hangsúlyai kissé idegenszerűek, miképp egészen idegen a felidézett világ, a mindenkori ősidő. A költő módszere a clair obscure, mely a fekete alaptónusból — az apokaliptikus háttérből, az elemek elszabadult játékából villantja elő, amit szükségesnek tart felidézni, néven nevezni. Verejték habzik az ősi királyok tetemén. Távoli mennydörgés hallatszik, melynek hangjainál a márvány tornyok városa leomlik. A vulkánok mind tüzet okádnak. A jóg-borította hegyek csúcsáról borzalmas rianással szakad a völgyre a pusztulás. Csupa vibrálás, villódzás, fekete-fehér, csupa érthetetlen vagy félig-érthető mozdulat, eseménytöredék. Mindez nem mond ellent a vers 508
