Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - WEÖRES SÁNDOR 75 ÉVES - Szepesi Attila: Álom az őskorról (Weöres Sándor: Mahruh veszése) (esszé)
SZEPESI ATTILA Álom az őskorról WEÖRES SÁNDOR: MAHRUH VESZESE Egy dél-amerikai útleírásban olvasom: a szerző — egy magyar író és kalandor, Ki- bédy Albert — félvad indiánokkal járja az úttalian mocsarast, valahol az Amazonas rengetegében, olyan tájon, ahol az ember jelenléte percről percre az ismeretlenbe mosódik, amikor hirtelen megdöbbentő látvány tárul a szeme elé: a lápos mező közepén fölmered egy óriási gránitkő-oszlop, egy ismeretlen nyelv ismeretlen betűivel beírva, ákomibákom ábrákkal sűrűn telerajzolva — a betűk és a rajzok összekeverednék, nincs aki titkukat megfejtené — , s történik mindez többszáz kilométerre a legközelebbi hegységtől, köves, sziklás vidéktől, sík tájban, melyet elönt a burjánzó, ként-böfögő mocsár s ahol még egy kavicsot sem lehet találni. Hogy kerülhetett ide ez a kőoszlop? Milyen szerepet szánhattak neki rég-elporladt alkotói? Hogyan vonszolták ide gépek nélkül a dzsungelén át, és egyáltalán; kik lehettek az elszántak, akik ezt az álomi tettet végrehajtották és szükségesnek tartották belevésni a kőbe a maguk történetét? Persze az is bizonytalan, mit véstek a kőbe, csak sejteni lehet, hogy a maguk hitét, regés történetét örökítették meg a dzsungel lakói. Közelebbről nézve az ábrákat, mintha távoli zene szóina az időből: ara- beszíkek fonódnak össze sűrű labirintussá, közöttük rejtélyes ember, félember- és állatalakok. Szárnyas lények. Jaguárok és maszkot viselő mesebeli négylábúak. Különös épületek. Fák. Talán vizét jelző hullámvonalak és sárkánygyíkok. Orchideaszárnyú lepkék. Üstökösök földet-söprő fénycsóvával. Hegyek gyomrában szunnyadó héroszok. Nyílhegyekkel átvert emberalakok sora. Szülőanyák, különös guggoló helyzetben, amint ölükből előtűnik a gyerek bozontos feje. Elhanyatló lovasok. Tér- delve-szeretkező párok. Négymellű asszony! emsék. Kígyók lángkoszorúval a fejüknél és felrobbanó csillagok. Sasszárnyú emberfők, furcsa repülő szerkezetek — némelyik olykor többször is megismétlődik, mintha az elfelejtett alkotó számolna, talán évekre, évtizedekre, a borús történet korszakaira kíván utalni? — rajz, írás és zene összekeveredik az időtlen időben — nem tudni semmit — az üzenetnek elolvasható, pontosan értelmezhető tartalma nincsen, csak sodrása, baljós lendülete keríti hatalmába a szemlélőt. Itt áll ez a gránitkő-oszlop rejtélyesen és idegenül a tájban s a csöppet sem jámbor indiánok éppoly értetlenül nézik, mint a véletlenül idevetődött európai kalandor ... Túl a tér és idő változásainak egyszeri körén, az évek tíz- és százezrein, az elveszett történet zenévé lényegül át: elfogy belőle minden esetlegesség, adat, mindaz, ami korhoz köthetné, mindaz, ami belőle lefordítható volna egy másik kor nyelvére, csak a puszta kő marad, ha megmarad, s a rávésett jeleknek nincsen többé semmi kor- és időszerű vonatkozása — hangokká válnak, hangokon túli hangokká és fél- álomi sejtelmekké, olyan titkos zeneszóvá, melynek mélyéből az időtlenség fájdalma hallatszik. A jelek kulcsa mindörökre elveszett, ahogy a kapcsolat is elveszett az ismeretlen korral — csak találgatni lehet értelmét, annak sokféle lehetséges változatát, melynek hangulata néha megkísérti az embert: a szorongásos álmok legmélyén, a részeg gajdolásban, a prófétikus elragadtatásban, a depressziós dadogás üledékében, a lázbeszéd legalján. Az irodaiamnak is vannak ilyen időtlen, időn-túli emléked, borzongató gránitkő- oszlopai, melyeknek idegensége szorongással tölti el az olvasót — szavakat lát és hall, melyek egyenként mind ismerősek, de a világ, melyre utalnak, melyről beszélni látszanak, nincs sehol. Hogy volt-e valaha, nem tudni. Csak sejthető, hogy 506
