Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - WEÖRES SÁNDOR 75 ÉVES - Vasadi Péter: A szó szertartó mestere (esszé)

vallják egy-egy titkukat, s ezt aztán eltanulja tőlülk. W. S. eleve s reménytelenül más volt, mint ami én szerettem volna lenni. Tőle nem ezt vagy azt akartam eltudni, hanem az egészét. Az egészét, helyesebben. Nem azt, ahogyan ő ír, hanem ahogy ő van. És nem is eltudni szerettem volna, csak ismemi. Látni azt a lét-módot, belül, a művei által és — főleg! ami nálam s nekem oly fontos! — a művei nyomán összeadódó emberi jelentőségét, lényét, szellemét. Öt magát.

Vagyis ez a költő szerves életet kezdett bennem élni. Ezért fontossá vált emberi előélete is. Várkonyi Nándornál s egyebütt fölfigyeltem fiatalkori viszontagságaira, de valójában az egyre megjelenő új és új versei mondták róla a legtöbbet. Rájöttem, hogy — látszólag — szélső tulajdonságokat ötvöz egybe magában: a már-már bohóci kedélyt a dráma méltóságával, a jövőbelátást az őstapasztalaittal, a rejtett értelmű szójátékot az erotikummal, a lírai realizmust a líra mágiájával. És mindezt az emberi esendőség előterében, a szakrális bölcsesség által fölülmúlva. E költészetet szeretni kell. Mert a benne összegződött különböző emberi magatartások így egyben megindítók. Mert ez a költő különös fuvolahangján maga köré tudja terelni a világot. És nem lehet kifogni rajta: ha a világ nem megy vele játszani, ő kezd el játszani a világgal. Átváltoztatja csipketerítővé, megcsípi, mint egy paprikajancsi, őszibarack orcáját vagy leleplezi, villámmal sújtja, tóba csalogatja.

*

A Mária siralma című verse metrumba szedett sikoltozás. Jézust, a fiút keresztre feszítették. Az anya jiajongva nézi a szörnyű látványt és elrebegi, hogy a fiú kisded koráról álmodott. Nagy kontraszt feszíti a vers egyes részeit. A hetes sorokba szedett, s megállni, megszakadni képtelen siralom az archaikus népi imádságok modern testvére, mesteri részletekkel. Az anyát a szomorúság „halványsággal beleheli”. Törték a fiú csontját, „facsarták” izmait, fekete vértől „csombókos” a haja, szép arca meghervadt s „éjféltájban sötét hollók / tépázzák” a vállát. Mária álmában a fiú „kicsi baba” volt, nagy „tekenőben” fürdött, a vízen a kék ég tükröződött. „Gőgicsélve heverészett” anyja karjában, aki előre érezve sorsa rosszra fordulását, belesírja szorongását a teknő vizébe. Mivel ragadott meg ez a vers? Azt kell mondanom: esztétikán kívüli erényeivel.

Látom, hogy Mária a kendős fején füleire tapasztja a tenyerét, hétrét veti hátra a derekát, kitekerve s természetellenesen, a szeme görcsösen lehunyva, nem lát s nem hall mást a fölszántott testű fiú keresztje alatt, csak azt az édes gőgicsélést és mégis; csakis azt a hasogató fájdalmat érzi. Olyan ő, mint Somogyi Győző nagyszemű, megszélesedett, lassan földbe vesző istenanyái. Nem igazi költői lelemény az ilyen kifejezés, hogy „kicsi baba voltál”, .. csókoltam / apró dundi lábad / mosolygott a csöpp szád”, de ez sem árt a vers fájdalmas evidenciájának. És még ez a fájdalom is kifullad az utolsó két sorban, a másodikban meg is torpan; „Jaj nekem, én fiam, / jaj én fiaaji.”

A Hódolat Arany Jánosnak című vers nem tisztelgés, nem emlékezés, hanem hódolat. Elgondolkodhatnánk ezen az egyetlen szón. Azon, hogy itt ki hódol s kinek. Lubicz Milosz analógiáján: aki hódol, annak hódolnak. Nagy vers ez. A magyar irodalom történeti mélyéből jött sorok szövik át ezt a versformáiban — mert több van neki — Arany formáit használó remeklést, ezt a jókedvű, mesélő, varázsos és hatalmasan teremtő lírai megidézést, ilyenek: „Fordul az ég maga fenségében, / fordul a föld maga ínségében;”. Engem egyetlen sora ragadott meg: „Alszik az ősz bajnok, piheg, mint a gyermek.” és ez a kiegészítő sor: „álmának habjai zengőn feleselnek ...”. Ez Arany, még akkor is, ha Toldit kellene sejtenünk benne. Azoknak a zengőn feleselő álomhullámoknak alighanem esemény-láncolat alakjuk van, sőt, ha közelebbről szemléljük őket, csatajelenetek, soktornyú dalmát városok, fényes udvari fölvonulások, lovagi párviadalok, farkasakat farkassal zúzó ember, áradó vizek, gyertyafényes udvarházak képei élesednek ki a homályukból. Míg a nagy, szelíd, megőszült, öreg bajnok pihegve alszik, mint a gyermek.

502