Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Joszif Brodszkij: Beszéd a Nobel-díj átvétele alkalmából (Pálfalvi Lajos fordítása)
JOSZIF BRODSZKIJ Beszéd a Nobel-díj átvétele alkalmából I. A magánembernek, aki egész életében miniden társadalmi szerep elé helyezte a magánszférát, aki e döntésével elég messzire ment — különösen Hazájától, hiszen jobb a legutolsó szerencsétlennek a demokráciában, mint a mártírnak vagy a gondolatok urának a zsarnokságiban — komoly gond és nagy próbatétel hirtelen megjelenni ezen az emelvényen. Ezt az érzést nem annyira az erősíti bennem, ha arra gondolok, kik álltak itt előttem, inkább azoknak az embereknek az emléke, akik nem részesültek ebben a megtiszteltetésben, akiknek nem adatott meg, hogy erről az emelvényről, ahogy mondani szokás, urbi et orbi forduljanak, hallgatásukkal mintha keresnék, de nem találnák önökhöz a kiutat. Az egyetlen, ami kibékítheti az embert az effajta helyzettel az, hogy tudatosítja magában a szokott módon, hogy az író — elsősorban stilisztikai okokból — nem beszélhet a másik író, ugyanígy a költő a másik költő nevében; ha hirtelen itt teremne ezen az emelvényen Oszip Mandelstam, Marina Cve- tajeva, Robert Frost, Anna Ahmatova, Wystan Auden — akarva-akaratlanul a maguk nevében beszélnének és lehet, hogy némileg feszélyezve éreznék magukat. Árnyuk nap mint nap zavarba hoz, így van ez ma is. Mindenesetre nem buzdítanak ékesszólásra. Legjobb pillanataimban úgy érzem, mintha mind- annyiuk összegződése lennék — de úgy, hogy kisebb vagyok mindegyiküknél, mert írásban nem lehet felülmúlni őket, erre az életben sincs mód, hiszen épp az ő sorsuk, jóllehet, tragikus volt, tele keserűséggel, az ő sorsuk késztet arra gyakran — a kelleténél minden bizonnyal gyakrabban —, hogy fájlaljam az idő múlását. Ha létezik az a világ — márpedig semmivel sem nehezebb megtagadnom tőlük az örök élet lehetőségét, mint elfelednem létezésüket a múló életben — ha tehát létezik az a világ, remélem, elnézik nekem e felszólalás minőségét: végül is nem a tribünön való fellépésekkel mérik szakmánk értékét. Csak öt embert neveztem meg, művészetük és sorsuk drága nekem már csak azért is, mert nélkülük nem sokat érnék mint ember és író: mindenesetre nem állnék ma itt. Ezek az árnyak — jóbban mondva: fényforrások; lámpák? csillagok? — természetesen többen voltak ötnél és közülük mindegyik teljes némaságra ítélhetne. Számuk minden tudatos irodalmár életében jelentős, az én esetemben azonban megkettőződik a két kultúrának köszönhetően, amelyhez a sors akaratából tartozom. A feladatot megkönnyíti, ha kortárs író-testvéreimre gondolok mindkét kultúrából, költőikre és iprózaírókra, akiknek az adottságait lényegesen többre becsülöm a magaméinál, akik, ha a sors rendelkezése folytán itt teremnének ezen az emelvényen, már rég rátértek volna a lényegre, hiszen több mondanivalójuk van a világ számára, mint nekem. 481
