Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Szakolczay Lajos: Magyar író Ausztráliában (Domahidy András prózájáról) (tanulmány)

akkor — ez Domahidy írói erkölcse — az övéi fölé kerekedő idő szigorával is. Mi mást bizonyítana, ha nem ezt, az egyik jellegzetes alak, Éva már-már lemondásszerű belenyugvása: „Mi nem sikerültünk, mi utolsó Balajthyak, vagy inkább a sorsunk nem sikerült. Talán jó is, hogy befejeződünk.” Ez a „befejeződünk” a regény legfurcsább, legidegenebb igéje; keményen koppan, mint egy szolgálati utasítás. Jellemzi az ide-oda csapódó, életunt hölgyet és Pál egykori tiszttársát, Dusánt is, aki kedvesen-kókler életmódba menekül, hogy a sóval kereskedő Grünfeld úr teherautóján utazván vagy „nyelvzsenijét” kamatoztatva, némi grófba oltott kakukmar- cis hetykeséggel viselje azt, ami ráméretett. Még Becsky is, „Pál nagyságos úr Terekről” bevallja, hogy „Sehol sem vagyunk, mert nem tudunk küzdeni. A régi világért sem, mert azt mi is megítéltük. Az újért sem, mert abban nincs helyünk ”, holott ő magasan kiemelkedik környezetéből-osztályából munkaszeretetével és realitásérzékével. Az ő alakjában formázta meg az író az építkezve-gyarapodó ember típusát, vele rokonlélek például a Két dióhéj (1966) című elbeszélés főhőse, az erdei favágást (is) kitanuló Sándor, s némileg a Szitakötők (1963) szerda esti kártyapartijának néhány „ugartörő” szereplője és legkivált az Árnyak és asszonyok önmagának is fájó boldogságkeresője, János. Mindnyájan félelemből és — ez a nagyobbik rész bennük — az önmaguk iránti igényességből váltak „hősökké”, ami elsősorban teremtést jelent, változtatni akarást. Ugyanakkor sebzett lelkek valamennyien, hiszen társkereső vonzalmuk — „két magány húzta ezt a találkozást össze” — és ábrándozásaik az „igaziról” nem más, mint a döntés halogatása. Ha valamelyikük szembe mer fordulni barátaival, a múltat gyémántként őrző társak szokásrendjével/erköl- csével — ezt cselekszi János akkor, amikor felesége halála után idegen nőt hoz a házhoz —, azt átok sújtja. Az Árnyak és asszonyok építésze ezért a múltból való „kiszédelgésért” súlyos árat fizet: teljesen elveszíti lányát, sőt meg kell érnie azt is, hogy a szabados életű Christine annak a férfinak ajánlkozzék föl — mintegy beteljesítve az akkor már halott anya: Inke Berci iránt érzett szerelmét —, aki vele volt jóban-rosszban, egy régi világ dinoszauruszaként hűséges barát a múltőrzésben.

Domahidy tehát egész életművében ugyanezt a (történetet írja, bár ábrázolás- módja — érthetően — más és más, ugyanazt a kérdéskört feszegeti: miképp lehet, hogy otthon az ember idegenné válik, idegenben meg, ha úgy hozzák a körülmények, otthonossá. S mindezen túl, ha boldog, a világban szabadon kószáló emigránsként éli az életét. (A Kariatidák nem tartottak semmit — 1981), mert az élethossziglani büntetés, a haza, a gyermekkor, a fiatalság, a törmelékes múlt dolgait kínzó élességgel visszahozó éber-álom? A kezdet természetesen ettől különbözik, hiszen a Vénasszonyok nyarában nem kellett iraég visszaálmodni semmit, annyira közel volt a múlt, annyira élő volt, hogy szinte jelen. Csupán a lét törvényei változtak meg avval, hogy az uralkodó osztály a süllyesztőbe került, de a gondolat- és érzésvilág még valóságosnak hitte a régi Kertet — Becsky Pálnál ez a gondozott földdarab az önmaga őrzés szimbóluma —, az udvarházak és kastélyok nyüzsgő élétét, az elmaradhatatlan vadászatokat és kártyapartikat. Mégse mondhatni, hogy Becsky, az amerikai fogságból szabadult hajdani huszár csupán ezért tért volna vissza szülőföldjére. Ö más volt, mint a többi dzsentri. Dolgos, művelt fiatalként rokonszenvvel kísérte a falukutató mozgalmat, hitt a megművelhető földben s mindazokban a családi legendákban, amelyek őt ide kötötték, boldogságtudatának forrásai voltak. Osztályának összeomlása, drasztikus fölszámolása után is józan maradt, az elvett földdel mit se törődve, csak a Kertet akarta megmenteni. A gyümölcsös maga a folytonosság, hisz apja kezemunkáját (is) őrizte; élő sziget, egy darabka múlt, kapcsolat az ősökhöz és a munkához, amelyet ott lehet hagyni, meg lehet szüntetni, de jelképisége örökre megmarad.

Az irodalom eddig jobbára csak a nincstelenek szemszögéből ábrázolta a földszere- tetet és földéhséget, ezért is meglepő egy „idegen elem” — „Minket elítéltek. Elítéltek, könnyűnek találtattunk..—, Pál ragaszkodása a birtok egy kicsiny részéhez. A tereki Földigénylő Bizottság tárgyalása előtti „magánbeszélgetés” azért izgalmas — Pál kioktatója az a gyermekkori játszótárs, Vég Sanyi, aki most a kommunista párt helyi titkáraként tevékenykedik —, mert kihallik belőle a föld mint életforma —

475