Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Radics Péter: Változatok hatalomra és humánumra (Kulin Ferenc történelmi játékai)
végén nyílt — vagy a történelem ismeretében nagyon is egyértelmű — helyzetet teremt; Jeromos krónikájának, életművének lapjai szétszóródnak. Janus vitája Róma követével új felismerésekre vezet ugyan, ám a cselekvés lehetősége szempontjából későn, s a fő ellentétek feloldására alkalmatlanul. András püspök fölfedi Janus előtt: ne számítson a pápa támogatására a király ellen; a kúria fölismerte, hogy Mátyás 'birodalmi erőfeszítéseivel azt teszi, amit a fölfelé ívelő oszmán hatalommal szemben egyedül tehet: elrettenti és féken tartja. Ez azonban nem változtat Janus „tapasztalati” igazságának érvényén: az ország beleroppan a birodalmi ambíciókba, olyannyira, hogy amint Mátyás hatalma elenyészik, nem lesz többé „felsőség, amelyik még egyszer engedelmességet parancsol... ebiben az országban” (A békíthetetlen). A halálos ágyán vizionáló Janus utolsó szavai már-már transzcendenciába haj- lóan elvonatkoztatnak az adott helyzettől, ám azt a felismerést tartalmazzák, hogy meddig és minek az érdekében van értelme a harcnak és az ellenállásnak: „Nem harcolhattok csak a harcért, de tudnotok kell azt is, hogy amíg ára van — bármi legyen is —, nem lehet béke a béke.” így válnak kdtapinthatóvá a szuverenitás határai is: az életképes önállóság nem háborúk, külpolitikai alkudozások eredményeként, hanem csak hosszas, szerves fejlődés folyamán alakulhat ki. „Revolúciókat nem lehet siettetni” — ahogyan a tragédiában Kölcsey mondja, az országgyűlési ifjak csitítására, szinte egybehangzóan Széchenyi s az ökonomista szellemű államminiszter, Kolowrát álláspontjával: revolúcióra törekedni lehetetlen, ez nem puszta hatalmi-politikai intenciók függvénye, viszont azokat az eredményeket megközelíteni, amelyeket adott esetben máshol, forradalommal értek el, annál inkább szükséges és sürgető. Az ékként gondolkodók komolyabb ellenfelei ők Metternichnek, mint a Lamennais abbé republikánus röpiratán és Börne Párizsi levelein lelkesülő ifjúság vagy a közjogi kötözködésekben kimerülő ellenzék. A polgári felemelkedést minden más cél elé helyező reformerek állnak szemben igazán Metternich gőgjével, aki szerint „az igazi katasztrófa nem az, ha népeink szerényen élnek, hanem az, ha monarchiánk elveszíti azt a szerepet, amit az európai hatalmi egyensúly megőrzésében évszázadokon át játszhatott”. Nagyon is emberszabású szuverenitás-modellt vázol föl Kulin Ferenc; hősei elbukását körültekintően, a tragédia szabályai szerint saját sorsukba rejtve készíti elő — rnegóva őket a mártíromságtól, ami csak „bosszút kovácsol, nem mérsékletre nevel”. Filmforgatókönyvének és tragédiájának egy-egy kimódoltabb párbeszéde, a forgatókönyv nyersanyagszerűsége (amit a hipotetikusnak tűnő cím is megerősít) nem csökkenti a történelmi játékok intellektuális erejét, sőt például Janus monológja betegségéről — már-már disztichonokká rendeződő soraival — valójában a könyv nyeresége, nem a tévéjátéké. A III. Béla koráról szóló forgatókönyv, császárokat fölvonultató, bizánci kulisz- száival, esztergomi, pilisi, boszniai helyszíneivel, egy magyar Zeffirelli kezén kétségkívül emlékezetesen idézné föl: mi minden voltunk a történelem folyamán, s mindebből milyen elenyészően kevés maradt meg történelmi tudatunkban. A történelmi játékok legfőbb értéke mégis az, hogy anakronizmusok nélkül, szigorú műfaji szabályoknak engedelmeskedve, ám teljes eszmei fegyverzetben rajzolódik ki bennünk egy felelősen gondolkodó humanista portréja. (Magvető, 1987) 473
