Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Rácz Péter: Érvényes színház (esszé)
ben találjuk meg erre a kérdésre a választ. Ennek a szellemi magatartásnak lényege, hogy újra-kérdezendőnek tekinti a (színház) művészet és az élet dolgait. Ezt az ést azért tartom fontosnak, mert színházi és filmkísérleteivel a mindnyájunkat érintő létproblémákhoz akar közelebb férkőzni. Ebből a magatartásból következik az, hogy nem valamely színház színészeivel dolgozik, hanem tehetséges „nem-színészekből” formált együttest. Nem lehetetlen, hogy a Monteverdi Birkózókor fent említett bizonytalan működési feltételei talán jobban kedveznek az alapkérdések felvetésének, mintha konszolidált körülmények között dolgozhatnának. Így van esélye a kísérletezéssel egyaránt együttjáró sikernek és kudarcnak, vagyis a tanulásnak. Mert a Monteverdi Birkózókor társulata „tanuló”-színház, olyan értelemben, hogy az alkotó ember legfontosabb tevékenységének a tanulást, a megismerést tekintjük, s nem a képességek puszta, sikerre orientált gyakorlását. A megismerés folytonos kérdezés, állandó szellemi és lelki munka. A megismerés tapasztalatszerzés, amelyre a következő pillanatban érkezik a reakció: a tapasztalat elfelejtése és az intuitív válaszadás. Nem a megtanult szakma fogásait kell elfelejteniük, hanem mindent. Magatartásuk így lesz radikális, azaz mélyreható. És így lesz a mérték és m értéktelenség jól (megválasztott aránya szerint való, amelyben a szorzószám az érzelmi motívum. Elemzés helyett csak néhány grimaszt és gégét sorolunk föl a legjellegzetesebbekből. Az irónia továbbélesített fegyverei ezek Jeles és Melis fegyvertárában. (Egyébként már a cím is jól utal a megtalált hang és az elsajátított eszközök magabiztos használatára.) A közvetlen drámai szituációt és tragikumot magabiztosan az irónia és a mosoly (birodalma) mögé 'rejti most a rendező. Jól teszi. Sugározzon onnan, hisz a kritika itt már erőtlen volna. Ez nem kritikai realizmus (inkább: -ironikus). Realizmus? Parókában, fodros blúzban, frakkban? Miért ne? Ez valójában csak díszlet. Ami ebben a darabban egyébként nincs. Vannak kellékek (szőnyeg, luftballon, hangosbeszélő, virág, sörösüveg, evőeszközök stb.) és vannak kosztümös szereplők. Akik oly díszes tablót alkotnak a színpadon, hogy második funkciójuk szerint ők lesznek díszletek. Miután a fogoly meggyőződéssel kijelenti, hogy „a kormányunk jó és kész”, egyszerre felhangzik a Ja de jó a habos sütemény kezdetű sláger, a Sztálintól származó kijelentés („mi kommunisták nem olyan anyagból vagyunk gyúrva”) és a Kyrie eleison. Jelesre jellemző, ahogy egymásra csúsztatja ezeket a mondatokat. Mindegyik meghökkentő lenne külön-külön is, azonban együtthangzásuk révén egy újabb minőség jön létre. Felismerjük, hogy az ideológiailag háromféle kijelentés megdöbbentően egyfélének (egyidejűnek?) -hát itt Kelet-Európábán. Történelmünkön már (még?) mosolygunk és irodalomért könyörgünk. A sorfalat álló kórus optimista dalt énekel a vasútról: „Sok még a panasz, de megyünk előre”. Aztán, mint afféle freudi elszólásban, egyszeresek változik a szöveg: „ ... még előre megyünk ..És, mint ilyenkor lenni szokott, a „haladást” már csak az egyre üresebben harsogó dal helyettesíti. A háttérben pedig fölhangzik egy megkínzott ütemes üvöltése. A „haladás” áldozatáé? A fejlődés (kényszer) t nem értő kerékkötőé? A bűntelen történelmi baleké? Azé, akit elgázolt a vonat? Vagy akit vernek? Leleplező a szavaknak ez az átcsoportosítása és ez az üvöltés. A darab (vagy a közép-kelet-európai történelem?) ebben a jelenetben van összefoglalva: a fenyegetettség borzongást vált ki bennünk. (Egyébként külön közép-kelet-európai tanulmányt érdemelne, hogy a „társadalmi haladás” metaforája miért a vasút lett, s egyáltalán miért kellett folyton „haladni”. Mindenesetre a vasúti közlekedés is romlott ennek következetében.) A hatalmi viszonyok ismeretében az a jelenet is hatásos, amikor az áhítatosan énekelt mondatba: „meggyőződhetünk hazánk ragyogó felvirágzásáról”, az egyik szereplő úgy fúj bele egy pqrszívócsőbe, hogy az emberben felcsillan a remény: ezt a mondatot többé nem írják le alaptalanul a vezércikkírók. Egymás mellé teszi Jeles András a győzelem napját, és iá vereség napját is a darab végén. -Már nem kétféle nézőpontról van szó, hanem az egyetlen, közös, bár elidegenedett nézőpontból látott egyazon esemény megítélhetetlen voltáról: a győzelem nem lehet győzelem (ki fölött?), a vereség nem lehet elég súlyos (volt már nagyobb is). A mosoly birodalmában a színpadi dramaturgia egyik fontos eszköze a tabló. A 468
